3.fejezet Mit keres itt??

Éppen mágia órán ülök, és rohadtul nem értek semmi. A franca ha így folytatom biztos, hogy meg fognak buktatni… A tanár felírt valamit a táblára, én csak annyit tehetek, hogy lemásolom. Megérteni úgy sem fogom. Talán majd valakit megkérek, hogy magyarázza el. Na jó hiába ámítom magam úgysem fog segíteni senki sem. Nem nagyon vagyok kedvelt az osztályban. Hiszen egy Peremvidékről származó lány vagyok. Ráadásul nem is teljesítek jól. Így az osztálytársaim nem barátkoznak velem. Sőt totál lúzernek tartanak. De ez nem is baj. Mármint nem azért, mert egy antiszociális alak vagyok, hanem, mert tudom jól, hogy hamarosan meg fogok halni. Nem akarok szomorúságot okozni senkinek. Már épp elég, hogy nem is merek belegondolni mi lesz a bátyámmal, ha én már nem leszek. Ha lennének barátaim biztos őket is elszomorítanám. Így maradt az, hogy megpróbálok figyelni és értelmezni.

Az órák végeztével mindenki hazament. Kivéve engem. Lementem az edző terembe gyakorolni. Fel akartam zárkózni legalább egy kicsit. Ha már az anyagot nem értem legalább a fizikai testem legyen formában.

A sulinak van egy nagy terme, ahol mágiát és harcművészetet lehet gyakorolni. Tele van céltáblákkal és bábukkal. Általában üres. Csak órán vannak itt emberek.

Néhány kört futottam bemelegítésnek. Ez nagyon soknak számít tekintve, hogy a szoba óriási.

Majd felvettem egy kardot és elkezdtem vele harci mozdulatokat imitálni egy láthatatlan ellenséggel szembe. Nekem még nincs lélekkardom. A halálistenek csak akkor kapják meg, ha levizsgáztak, és ha így folytatom soha nem is lesz. Javában ezen gondolkodom, közben csapkodok össze-vissza a kardommal, amikor a fa eszköz valaminek neki csapódik. Egy másik kardnak. És a tulajdonosa nem más volt, mint…

- Kuchiki kapitány! – hírtelen csak ennyit tudtam mondani. Nem illetlenségből nem köszöntem, csak egyszerűen meglepődtem. Mit keres itt? Szinte már senki nincs a suliban. És legfőképp miért jött ide hozzám?

- Ha harc közben elkalandozik a figyelmed, véged. Szóval, ha gyakorolsz akkor is arra kell koncentrálnod és nem másra! – jelentette ki ellentmondás nem tűrő hangon.

- Rendben, de mit keres itt a kapitány? – tettem fel a kérdést.

- Támadj rám! – mondta. Most komolyan úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdésemet? Várjunk… Mit mondott?

- T-t-tessék? – dadogtam, mint egy idióta. Most már végképp nem értettem semmit.

- Jól hallottad! Támadj! – volt valami félelmetes a hangjában…

- Nem támadok a kapitányra! Miért tenném? – ezt nem hiszem el.

- Hát jó – ennyi? Komolyan ennyivel sikerült lebeszélnem? Éppen megnyugodtam, amikor Kuchiki rám támadott a kardjával. Nem tehettem mást, mint védekeztem. Mégis mi a franc folyik itt? Nem úgy harcolt, mint, aki bántani akart. Több lehetősége is volt, de nem sebesített meg. Csak a kard életlen részével ért hozzám. Akkor mégis mi a fenét akar?

- A védelmed nagyon rossz! Túl sok szabad terültet hagysz magadon! Próbálj jobban védekezni! – mondta a kapitány, mikor végre egy percre békén hagyott. Jó tanácsokat ad? De mégis miért? Sokáig nem gondolkozhattam, Kuchiki megint rám támadt. Most jobban figyeltem a védelmemre. Így is számtalan holt pontot talált, de már kevesebbet, mint az előbb.

- Még mindig nem jó! Próbáld megfigyelni az ellenfél támadásait és kikövetkeztetni, mikor, hova fog lecsapni. Így tudni fogod, hol védekezz és, hogy te mikor fogsz tudni lecsapni.

És ez így ment órákig. A kapitány támadt, majd egy kis pihenőt biztosítva nekem elmondta a tanácsait, amikre a következőkben figyeltem is.

- Mára elég ennyi! Holnap legyél itt ugyanekkor! – mondta Kuchiki körülbelül a harmincadik kör végén.

- Mégis miért segít nekem? – kérdeztem. De nem válaszolt. Megfordult és kiment a teremből. Ezt bunkóságnak hívják! Ha az ember kérdez valamit illik rá válaszolni… De nem agyaltam tovább ezen. Nagyon fáradt voltam. Hazamentem és bedőltem az ágyba. Ha másnap reggel a bátyám nem ébreszt, tuti elkések a suliból. 

2. fejezet A levél

Kuchiki Byakuya. Ő volt az akkor. Emlékszem még rá.

- Huh milyen helyes! – suttogták a lányok mögülem. Tipikus csajok…

Az elkövetkező egy hétben a kapitány figyelemmel kísérte a tanórákat, edzéseket, mágia tanokat, gyakorlatokat. Persze, mint mindig most is én voltam, aki mindent elbénázott. Ha harcra került a sor könnyen legyőztek, célba lövéskor még csak meg sem tudtam közelíteni a célpontot. De hát ez nem is meglepő. Én csak egy egyszerű lány vagyok a Peremvidékről.

Az utolsó nap nem mentem el az akadémiára. Rosszul éreztem magam. A betegségem miatt ez nem is csoda. Ha rám néznének, senki nem mondaná meg, hogy halálos kórba szenvedek. Sőt, én is jó érzem magam. Viszont időnként fura rohamom lesz. Felszökik a lázam, ennek ellenére nagyon fázom, vacogok, az arcom fal fehérré válik és nem ritkán vért hányok. Semmilyen erőm nem marad. Szerencsére pár nap múlva elmúlik és, mintha mi sem történt volna, folytatom az életemet. Így volt ez aznap is. Otthon feküdtem az ágyamba. Kenzo sem ment el dolgozni. Pedig én megmondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de nem hallgatott rám.

Fél álomba voltam, amikor hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. A bátyám be is engedte az illetőt. Hírtelen kicsapódott a szobám ajtaja. Csak homályosan láttam, ezért nem tudtam megmondani ki lehetett az. Majd később megkérdezem Kenzót. A váratlan vendég, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Engem meg megint elnyomott az álom…

*     *     *

(Byakuya szemszögéből)

- Szóval szeretném még egyszer megköszönni, hogy ellátogatott hozzánk – mondta immár ezredszer az akadémia igazgatója. Mintha magamtól jöttem volna… Néhány papírmunkát kell már csak elvégeznem és mehetek végre haza. Ekkor kicsapódott az ajtó és egy szemüveges fiú lépett be rajta.

- Uram elkészült a levél Lola Hayatának. Elküldjük? – kérdezte lihegve. Komolyan itt mindig mindenki siet…

- Nem jobb szeretném én személyesen átadni – válaszolt az igazgató.

- Miről van szó? – magam sem tudom miért, de valamiért elkezdett érdekelni a dolog.

- Ugyan kérem ez holmi kis apróság. Egyáltalán nem fontos, hogy tudjon róla… - mondta, miközben a szemüveges segéd kiment az ajtón.

- És ha én mégis szeretnék tudni róla? – kérdeztem gúnyosan. Miért nem tud csak egyszerűen válaszolni?

- Arról a szőke hajú lányról van szó. Lola Hayatáról. A rossz teljesítménye miatt kénytelenek vagyunk felszólítani. Ha nem javít az átlagán, kirúgjuk. Erről szeretnénk értesíteni. Tudja én mindent megpróbáltam, hogy ne így legyen, de szegény lány nagyon esetlen. Pedig próbálkozik csak egyszerűen nem sikerül neki.

- Értem – emlékszem a lányra. Tényleg elég gyatra a teljesítése. Az egy hét alatt rajta csodálkoztam a legtöbbet. Azt sem értettem, hogy egyáltalán hogyan vették fel. A testvére, ha jól tudom a tanács tagja. De ez nem jelenti azt, hogy ő halálistennek való. Neki nincs helye itt.

- Uram! Uram! Sürgős megbeszélést hívtak össze.  Önnek is mennie kell azonnal – rontott be a pápaszemes kis srác.

- Oh kár pedig személyesen akartam elvinni a levelet a lánynak. Na mindegy akkor majd megkérek valakit. Öntől akkor elbúcsúznék Kuchiki kapitány. És még egyszer szeretném megköszönni, ho… - kénytelen voltam a szavába vágni. Nem akartam még egyszer végig hallgatni ugyanazt a mondatot.

- Majd én elviszem a levelet. – nem is tudom miért ajánlottam fel. Csak nem akartam, hogy újra elismételje az igazgató hálálkodását és ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Igazán nem szükséges – látszott, hogy a férfi meglepődött, de miután látta az elszántságot az arcomon átadta a papírt és elmondta merre találom meg Lola házát. Illedelmesen elköszönt és ment az útjára. Ahogy én is.

Megérkeztem a házhoz. Kopogtam és egy kis idő elteltével ki is nyitották. De nem a lány, hanem a bátyja.

- Kuchiki kapitány! Miben segíthetek? – kérdezte meglepett arccal.

- Egy üzenetet kell átadnom a húgodnak. Merre találom? – mielőbb haza akartam menni.

- Sajnálom, de éppen egy betegség miatt ágyban van. Jobb, ha nem zavarjuk. Viszont, ha odaadja a levelet ígérem, amikor jobban lesz átadom neki.

- Személyesen szeretném átadni – jobb, ha nem a bátyjától tudja meg. Különben is annyira nem lehet beteg. Tegnap még semmi baja nem volt. Elmentem a testvére mellett be a házba. Tudom, hogy illetlenség, de mielőbb végezni akartam ezzel az egésszel. Az egyik szoba ajtaja nem volt teljesen becsukva. Benyitottam. Ott feküdt Lola az ágyán. A lélekenergiája kisebb volt, mint általában. Habár a szeme nyitva volt látszott, hogy nem nagyon lát semmit. Az arca fal fehér volt. Reszketett a hidegtől, de mégis borogatás volt a homlokán. Ezek a tünetek… Tegnap még semmi baja nem volt. A hibiszkusz- kór? Szegény lány. Ezek szerint ezért hiányzott annyit.

- Uram kérem… - állt mögém a testvére.

- Sajnálom, majd később visszajövök – és se szó se beszéd elmentem. Hazafelé az úton végig magamba morfondíroztam.

Mégis mit csinálok? Oda kellett volna adnom a levelet és kész! Most viszont már nincs mit tenni. Ezt nem hiszem el! Segíteni fogok neki…

1.fejezet Megint Ő

A nevem Layla Hayata. A Peremvidéken élek a bátyámmal együtt. Harmincöt éves vagyok, de mivel a Lelkek Világában másképp telik az idő csak 17-nek nézek ki. Hosszú, szőke hajam van, amit általában összefogva hordok. A szemem kék színű. Régen az volt az álmom, hogy halálisten legyek. De erről már rég letettem. Az új célom, hogy megtaláljam az elveszett ikertestvéremet, Lolát. Amikor még kicsik voltunk el kellett válnunk egymástól még az emberek világában. Viszont ha jól informáltak, akkor ő is ide került. Így muszáj megtalálnom őt!

Amit még fontos tudni rólam, hogy egy ritka betegségben szenvedek. A hibiszkusz-kór. Halálos és gyógyíthatatlan. Szép csendben öli meg az embert. De erről nem nagyon szeretek beszélni. Gondolom érthető okok miatt. Ki akarna bármit is elmondani a saját haláláról?

Kenzoval, a bátyámmal, ahogy minden Peremvidéki mi is szegénységben élünk. Kicsit távol vagyunk a többi lélektől. Csak egy közeli szomszédunk van. Egy kedves, segítőkész, öreg néni. Legalábbis ezt gondoltam róla. Míg nem egy nap kiderült, hogy ez nem igaz.

Még mielőtt belekezdenék a történetembe, hadd meséljek el egy régi sztorit:

Korán reggel volt. Szerettem ilyenkor kelni. Kenzo már rég elment. Én próbáltam valamilyen rendet teremteni a szobájában, kisebb- nagyobb sikerrel. Javában pakolgattam, amikor furcsa zajokra lettem figyelmes. A szomszéd házból jöttek. És ekkor egy halk sikítást hallottam. Eldobtam, ami a kezemben volt és átszaladtam az öreg nénihez. Őt a földön találtam meg.

- Minden rendben? Mi történt? – kérdeztem ijedten, miközben próbáltam felsegíteni.

- Menj onnan! – a hang mögülem jött. Mikor megfordultam egy halálistent láttam. A hajában fejdísz volt és fehér köpenyt viselt. Egy kapitány lehetett. De mit keres itt? Sajnos azonban nem volt több időm az elmélkedésre. Az öreg néni, aki eddig csak úgy tudott megállni, hogy tartottam, hírtelen új erőre kapott. Megfogta a karjaimat és pajzsként maga elé állított. Az egyik kezével lefogta az enyémeket, míg a másikkal egy tőrt tartott a nyakamhoz. Nem értettem, hogy egy olyan öreg nő, mint ő hogyan képes ekkora erővel tartani.

- Ha közelebb jössz, megölöm! – sziszegte a nő.

- Ahogy akarod – hangzott a halálisten válasza. Mi? Nem a saját életével játszik, hanem az enyémmel!

- Gondoltam, hogy ez nem fog működni – harsogta az öreg. És ekkor a nyakam mellől elvette a tőrt. Az immár szabad kezével a hátamra csapott. Nem erősen, de nagyon fájt. Fokozatosan gyengültem. Elszívta a lélekenergiámat.

Viszont a halálisten nem várakozott tovább. Egy kardsuhintással teret csinált kettőnk között. És itt pár perces filmszakadás volt. Ugyanis elájultam. Mikor újra felébredtem magam mellett hamut találtam. Gondolom az öreg néni maradványai. Nagy nehezen sikerült felállnom. Visszavánszorogtam a házunkhoz. Mikor kinyitottam az ajtót éppen Kenzo beszélgetett a halálistennel. A bátyám illedelmesen elköszönt. Én viszont nem tudtam megszólalni, mikor elment mellettem. Pedig ha úgy vesszük megmentette az életemet.

- Mégis mi történt? – tettem fel a kérdést, miután sikeresen elvánszorogtam a kanapéig.

- A szomszédunk nem volt olyan ártatlan, mint ahogy azt mi gondoltuk. Valami féle bűnt követett el. Utána küldtek egy halálistent. Őt láttad itt. Azért jött, hogy elmondja éppen ájultan fekszel a mellettünk lévő házban.

- Értem – több értelmes választ nem tudtam kinyögni, elnyomott az álom.

A mai napig nem tudom, hogy mit követett el a néni, vagy azt, hogy hogyan tudta elszívni az erőmet. De az sem volt teljesen világos, hogy miért egy kapitányt küldtek utána. De mindegy ez már rég történt. Azóta sikeresen felvételiztem a Halálisten Akadémiára. Igen tudom, az előbb még azt mondtam letettem erről az álomról. Kenzo viszont bekerült a 46-ot tanácsába. Hogy közelebb kerüljek hozzá úgy döntöttem halálisten leszek. És sikerült is. Legalábbis a suliba bejutottam. A felvételi előtt megtudtam, hogy Lola meghalt. És ez szinte biztos.

Éppen a Peremvidék egyik kicsi körzetében jártam, amikor többen leszólítottak, hogy hogyan lehetséges, hogy életben vagyok. A testvérem ugyan úgy nézett ki, mint én. Ez zavarta meg az embereket. Miután ezt tisztáztam elmondták, hogy Lolát baleset érte. Teljesen összezavarodtam a gyász és a fájdalom miatt. Éppen emiatt lehet, hogy a felvételi lapra a saját nevem helyett Lola Hayatát írtam. Egyszerűen nem akartam, hogy a testvérem nyomtalanul eltűnjön. A felvettek közül a legrosszabb eredménnyel, de bejutottam.

A további életemet Lolaként éltem. Az iskolában nem voltam valami jó tanuló, de próbálkoztam. A betegségem miatt elég sokat hiányoztam és le voltam maradva. Ennek ellenére nem adtam fel!

Egyik nap úgy kezdődött, mint mindegyik más. Késésben voltam. Ha nem futottam volna, tuti lekésem az első órát. De még idejében beértem. A tanár úr csendet teremtett és megkért mindenkit, hogy üljön le. Bejelentette, hogy egy látogató érkezik az akadémiára.

- Egy hétig fog titeket megfigyelni. Mindenki nyújtsa a legjobbakat. Akkor bemutatnám nektek a tizenhárom osztag 6. kapitányát, Kuchiki Byakuyát! – mikor a mondat végére ért az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be rajta.

A hajában fejdíszt hordott…