13. fejezet Avagy mégis mi történt????

A fejemet az asztalra döntve vártam, hogy elkezdődjön az óra.  Éppen az esti álmomon gondolkoztam, amikor valaki megbökte a hátamat.

- Szép jó reggelt! – köszönt rám Hiro – mintha egy kicsit fáradt lennél!

Válaszadás helyett inkább visszatettem a fejem az asztalra. Barátom ezt zokon vette és addig piszkált még végül kénytelen nem voltam a teljes figyelmemet rá fordítani.

- Szóval a kisasszony mit is csinált, ami miatt nem aludt? – nézett rám, miközben fülig ért a szája. Elképzelem, hogy mennyire örül annak, hogy végre sikerült elérni, hogy rá figyeljek.

Lenyúltam a táskámhoz, és elkezdtem kipakolni, miközben válaszoltam.

- Semmit. Az ember nem lehet csak úgy fáradt?

- Áltatában oka van a fáradságnak.

- Hát most nincs! – vágtam rá.

- Huuuh valaki harapós kedvében van…. – mosolygott még mindig. A következő pillanatban lépett be a tanár. Mindenki felállt, és köszöntötte. Majd mikor visszaültünk Hiro ott folytatta, ahol abbahagyta, csak halkabban.  – Szólsz is ma hozzám, vagy csak elüldögélsz magadban?

- Abban az esetben, ha nem akarom kicsapatni magamat, akkor az utóbbit választom – jegyzeteltem a füzetembe. Eléggé rosszul álltam, sajnos. Ideje volt összekapnom magam, mind testileg, mind tanulásilag. És az kicsit sem segített, hogy Hiro nap, mint nap elvonta a figyelmemet a hülyeségeivel. Persze ebben nem csak ő a hibás. Én is eléggé kapó voltam rá.

De ettől függetlenül nekem voltak rosszak a jegyeim. Nem mintha ő kitűnő tanuló lett volna… Szó sincs róla. De a két hét alatt mióta ismerem mindig jobb dogát írt, mint én.

Hiro meghúzta a hajamat. Mérgesen felé fordultam. Tudja nagyon jól, hogy utálom, amikor a hajamat piszkálják. Azaz én tulajdonom, és csak én birizgálhatom.

- Nem akarlak megzavarni. Biztos nagyon fontos dolgon jár az eszed, de az előbb éppen azt mondtad, hogy nem akarsz megbukni. Ennek ellenére egy szót sem írtál le, vagy nyolc perce. Ráadásul úgy nézed a padot, mintha lenne valami odaírva… Csak nem én jártam a fejedben? – éreztem, ahogy a vér a fejembe tódul.

- Csak szeretnéd barátocskám, csak szeretnéd!

- Az arcod éppen másról árulkodik! – majd egy ünnepélyes mozdulattal a tanári asztal felé mutatott, jelezve, hogy inkább figyeljek.

Az óra végeztéig nem is szólalt többet meg. Kicsengetéskor felültem a padra és onnan kezdtem el Hirohoz beszélni.

- El sem hiszem, hogy kibírtál majdnem egy órát, anélkül, hogy megszólalnál.

- Érted bármit. Még ha egy ilyen nehéz dologra is kérsz meg! Szóval elárulnád, hogy miért is vagy ennyire fáradt? – ült mellém fel a padra.

- Mondtam már, hogy nincs különösebb oka. Egyszerűen fáradt vagyok és kész. És ideges, mert sokat kéne tanulnom…..

Barátom köhögést színlelt – Te szoktál tanulni? Na ne butáskodj!

Összehúzott szemekkel és a lehető legmérgesebb arcommal rá néztem – Ez nem vicces. Komolyan kéne vennem az iskolát, és neked is. – Hiro meg sem várta a mondtat végét, elkezdett nevetni. – Mi olyan vicces?

- Néztél már tükörbe, miközben ilyen vicces arcot vágsz?

- Ez nem vicces arc, ez mérges.

- Hát akkor én újra értelmezem a mérges jelentését…. Mert, hogy ez nem az , az biztos.

- Jó,jó legyen neked igazad – hagytam rá, majd felálltam és elővettem a következő órára szükséges cuccomat.

Még hat idegtépő, lassú, unalmas órát kellett kibírnom, mikor végre mehettem haza. Hiroval. Próbáltam meggyőzni, hogy ne kísérjen el, de nem tudtam rávenni. Útközben mindenféle vicces dolgokról mesélt.

Az ajtónk előtt elváltunk.

- Megjöttem – kiáltottam be.  Válasz nem érkezett, ugyanis a bátyám a szobájában aludt.

Halkan letettem a cuccaimat és elmentem sétálni egyet. A felé az erdő felé mentem, amit Hiro mutatott meg nekem. Tudtam, hogy nagyon esélyes vagyok annak, arra, hogy eltévedjek, ezért nagyon figyeltem, hogy merre megyek. Ez az erdő egyszerűen csodálatos volt. A benne élő állatok, növények egytől egyik gyönyörűek. Többször kéne megkérnem Hirot, hogy hozzon el, és akkor minden figyelmemet a tájra fordítanám, és nem arra, hogy ne vesszek el.

Egyszer csak egy kis mozgásra eszméltem fel. Nem messze tőlem valami a fákat és bokrokat mozgatta. Gondoltam valami mókus, vagy őz és a kíváncsiságom miatt elindultam arra. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy egy ember lesz. Körülbelül tíz méterre tőlem egy alacsony, púposhátú lélek állt. Lassan elindult felém.

- Öööö segíthetek valamiben? – a krákogó hang, amit kiadott egyáltalán nem tetszett. Hirtelen egy emlék kúszott a gondolataimba. Egy emlék még nagyon régről. Amikor még a Peremvidéken laktunk és volt egy kedvesnek hitt öreg szomszédunk. Az asszonynak, amikor Kuchiki kapitány megölte ugyanolyan aurája volt, mint most ennek a léleknek előttem. Éppen ezért talán csak ösztönből, de elfutottam a másik irányba. Meglepően könnyen lehagytam. Talán csak paranoiás vagyok, de akkor sem volt kedvem több időt töltenem azzal a személlyel.

Viszont ekkor eszméltem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Igen Layla szép volt! Ez jól megcsináltad! Lassan elindultam arra, amerre a helyes utat gondoltam, de egy kis tónál kötöttem ki, amire egyáltalán nem emlékeztem. Leültem a tó mellé és elkezdtem gondolkozni. Valahogy csak kijutok... De jobb lesz, ha sietek különben a bátyám még egy felderítő csapatot küld utánam…

Javában azon gondolkoztam, hogy, hogy jutok ki, amikor észrevettem, valaki áll mellettem. A lélek volt, aki elől az előbb elfutottam. Hát igen… ez az én szerencsém. Eltévedek, ráadásul egy tök ismeretlen személlyel, akitől feláll a szőr a hátamon és nem mellékesen kezd besötétedni...

- Elnézést, de ön nem tudja, hogy merre lehet kijutni? – próbáltam elővenni a legbarátságosabb hangomat. De válasz megint csak krákogás volt. Tettem egy lépést hátra miközben beszéltem. – Na jó, akkor én el is megyek valamerre – mindegy merre, csak távol tőled!!! Válasz megint csak krákogás, de ezúttal a kezemre tette a kezét. Nem tudom miért, de undor futott végig a testemen. Valahogy nagyon, de nagyon nem tetszett, hogy hozzám ér…. Megpróbáltam levenni a kezét rólam, de meglepően erős volt. Sőt nagyon erős! Ebben a pillanatban azonban valami más is feltűnt. Habár ő nagyon erős volt, én fele annyira sem, mint általában. Már megmozdulni is fájt. Pontosan úgy, mint pár éve, amikor még Peremvidéken laktunk. A lélek arcán széles mosoly terült el. Ekkor két dolog tűnt fel. Egyrészt, hogy nincs lélekenergiája, másrészt, hogy elszívja az enyémet…Még egy próbálkozást tettem, hogy kiszabadítsam magam, ennek viszont az lett a következménye, hogy hátrébb kellett lépnem. Mögöttem, viszont már nem volt talaj, csak a patak. A lény elengedett és undorodva hátraugrott egyet abban a pillanatban, amikor belesetem a vízbe. A vízbe, ami meglepően mély volt. Nem egy átlagos kispatak.

Megpróbáltam felúszni, de hamar rájöttem, hogy ez csak képzeletbe megy. Semmilyen erőm nem maradt már… A levegőm szinte pillanatok alatt elfogyott. Nem akkor sem fogok úgy meghalni, hogy egy hülye kis patakba fulladok! Összeszedtem minden erőmet és meglepetten vettem észre, hogy, ha csak kicsit is, de tudom mozgatni a karomat… Ismétlem, csak kicsit. Ekkora azonban már elfogyott a levegőm. Éreztem, ahogy a víz a tüdőmbe tódult. És azt is, ahogy kezdem elveszíteni az eszméletemet. Levegőt próbáltam venni, de ennek csak az lett a következménye, hogy még több víz került a tüdőmbe. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a sötétség, ami körbe vett.

                                                             *        *       * 

Az első dolog, ami eszembe jutott, az az, hogy milyen könnyen tudok lélegezni. Ekkor jöttem rá, hogy a parton vagyok. Habár talpig vizesen és fáradtan, de éltem. Körbe néztem, de nem láttam semmit. A Holdat felhők takarták el, és már nagyon sötét volt. A közelben nem volt senki. Legalábbis senki, aki lélekenergiával rendelkezett volna. A fura lény is eltűnt. Semmi jele nem volt, hogy itt lett volna.

Mégis, hogy kerültem ki a vízből? És mi történt? … És a legfontosabb, hogyan jutok haza?...

A szél sem segített sokat. Egy gyenge fuvallattól is elkezdtem volna reszketni, de most erőteljesen fújt. A közelben egy kis rést pillantottam meg. A fák és a bokrok ágai le voltak vágva. Amikor erre jöttem tuti nem volt még ott. Mivel más ötletem nem volt, elindultam arra.

Egyértelmű, hogy valaki járt már arra, előttem és az a valaki csinált egy kis ösvényt.  Negyedórányi kóválygás után kijutottam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni az utaknak… Ekkor a ruhám már félig száraz volt, köszönhetően a szélnek. Cserébe viszont holnapra tuti náthás leszek. De jelen pillanatban ez volt a legkisebb ok, amiért aggódtam.

Óvatosan nyitottam ki a házunk ajtaját. Bekukucskáltam, de mindenhol sötét volt. Körbe néztem, viszont a bátyámnak hűlt helye volt. Biztos éppen egy gyűlésen ül. Az én legnagyobb szerencsémre.

Levetettem a ruháimat és a forró zuhany alá álltam. Olyan jó érzés volt, hogy fél óráig zuhanyoztam.  Ezek után gyorsan felhúztam a pizsimet és ágyba bújtam. Az álom rögtön el is nyomott.

                                                         *       *      *

- Layla! Tudtommal már a második órád kezdődik! – ez volt az első dolog, ami elért a tudatomig. Az ágyam mellett Kenzo ült és, ahogy elnéztem már egy ideje próbált felébreszteni.

- Hogy mi? Ki? Mikor? Mit? Kit? – dörzsöltem meg a szemem és nyomtam el egy ásítást.

- Csak annyit mondtam, hogy ellógtál egy órát – erre rögtön kipattantam az ágyból és az órámra néztem. Igaza volt.

- Franc! Miért nem szóltál előbb??

- Mert most értem haza. És meglepetésemre itthon találtalak – közben gyorsan kapkodtam össze a cuccaimat. A világ leggyorsabb felöltözését hajtottam végre, és pár perccel később már rohantam is a suliba. A tegnapi nap szinte már csak egy emlék volt. Ha nem lenne bedugulva az orrom, talán azt gondolnám, hogy csak álmodtam. Csengetés után pár perccel estem a terembe be.

- Áh Hayata kisasszony! Örülök, hogy megtisztelt minket a jelenlétével – még csak be sem csuktam magam után az ajtót már kaptam a szidást a tanártól.

- Elnézést – nem volt értelme magyarázkodni. Soha sincs értelme.

- Órák után beszédem van önnel! Most fáradjon helyre!

- Igenis – úgy tettem, ahogy mondta. Leültem Hiro mellé. Vagyis sokkal inkább lehuppantam.

Barátom felhúzta az egyik szemöldökét és felém fordult. Ez nem ér! Én annyit próbálkoztam már azzal, hogy csak az egyik szemöldököm húzzam fel, de soha nem ment. Ő meg úgy csinálja, mintha ez totál természetes lenne.

- Minden rendben? Mintha jobban megviselt lennél, mint tegnap…

- Jah persze, minden – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Te megfáztál? Orrhangod van… Merre voltál tegnap? – a szeme aggódást sugallt.

- Az erdőben és beleestem egy patakba… - jobb is ennyi, ha előadnám, hogy valami megtámadott még a végén diliházba küld. Hirtelen félelem, és ha lehet még több aggódás ült ki az arcára.

- Az erdőben? Mármint melyikben? – ez a kérdés meglepett. Nem mindegy az neki?

- A házatokhoz közeliben.

- Lola…. Az a hely rohadt nagy. Simán el is tévedhettél volna – nézett el más irányba – Legközelebb ne menj egyedül! – a félelmet a hangjában, és a szemében nem tudtam hova tenni.

- Igenis főnök! Megértettem!

- Ez nem vicces! Komolyan beszéltem! SOHA többet ne menj oda egyedül! – akkor sem nézett a szemembe, miközben ezt mondta.

Rá hagytam a dolgot. Óra után odamentem a tanár úrhoz.

- Szeretett volna velem beszélni! – előre felkészültem, hogy mit fog mondani. Valami olyasmire számítottam, hogy ki akar majd rúgatni, vagy egy életre megszid. Ehelyett a válasza igencsak meglepett.

- Igen. A lógását adminisztráltam, amit majd valakinek le kell igazolnia. Ezen felül órák után maradjon itt és takarítsa ki a termet, illetve a folyosót. Gondolja ezt büntetésnek. Megértette?

- Igen – ennyi? Nem is volt nagyon mérges. Úgy tűnik, jó napja van.

A következő óra vívás volt. Mondtam már, hogy mennyire szeretek vívni? Remélem érezhető az irónia. Párokat kellett választanunk. Hiro gyorsan mellém állt.

- Megengedi hölgyem? – kérdeztem, mintha csak egy táncra kérne fel.

- Ha nem versz szét! – mosolyodtam el a saját viccemen.

- Téged? Soha! Majd azt, aki bánt téged, hercegnő! – nevetett fel. Éreztem, ahogy kezdek elpirulni, így elfordultam és figyeltem a tanárra, hogy mit kell csinálnunk.

A harcunk alatt éreztem, hogy Hiro meglehetősen visszafogja magát. Pont, mint Byakuya, amikor egymás ellen harcoltunk. Bár a barátom közel sincs olyan erős, mint egy kapitány.

Habár nem teljes erőbedobással harcolt, engem lefárasztott eléggé. Óra után kénytelen voltam megdicsérni.

- Talán legközelebb egy erősebb ellenfélt kéne választanod, és akkor nem kell visszafognod magad – mentünk be együtt az osztályterembe.

- Miféle visszafogásról beszélsz te? – nézett rám szép mosolyával.

-  Jah.. Tégy csak úgy, mintha teljes erődből harcoltál volna.

- De hisz azzal harcoltam!

- Akkor meglehetősen gyenge vagy! – nevettem fel. – Nagyon gyenge!

- Beismerem, gyenge vagyok! De kérlek, ne ítélj el emiatt! Ohh most jut eszembe. Mit akart a szörnyeteg óra után mondani neked? Kicsapnak?

- Ne aggódj nem hagylak egyedül! Előbb leszek halálisten, mint, hogy kicsapjanak. Csak büntetést kaptam. Ennyi – ültem le a padomra.

- Szóval ez az álmod? – Hiro is mellém ült. Elővettem a könyveimet és lassan elkezdtem megírni a házit, ami a következő órámra kell. Miután látta, hogy nem megy, Hiro odaadta a sajátját.

- Ohh köszi. Az álmom? Mármint, hogy érted? – kezdtem bele a másolásba. Meglepően szépen írt, fiú létére.

- Hogy halálisten legyél. Azt a szót rosszul írtad – mutatott a füzetembe. Gyorsan átírtam jóra.

- Ha úgy vesszük, jah.

- És miért?

- Hogy érted, hogy miért? – egyszerre nehéz volt vele komolyan beszélni és másolni. Így több szót, többször kellett leírnom.

- Valaki azért szeretne halálisten lenni, hogy erős legyen, valaki, hogy elmehessen a Földre, valaki, hogy kapitány legyen, valaki bizonyítani akar. Te miért? – felnéztem a füzetekből egyenesen a szemébe. Azokba a gyönyörű barna szemekbe.

- Hogy ne keljen többet iskolába járnom. És ne kelljen többet ezt az undorító egyenruhát hordanom! – mosolyodtam el.  Hiro arca elkomolyodott.

- Komolyan kérdeztem!

- Én meg komolyan válaszoltam. Egyszerűen csak halálisten akarok lenni. Jobb, mint a suli – vontam meg a vállam.

- Egyszóval nincs is igazán álmod, amit meg szeretnél valósítani. – fordult el. Én újra elkezdtem másolni.

- De van. Mégpedig, amit mondtam. Lehet, hogy nem érted meg, de az a te bajod. És veled mi a helyzet? Neked mi lenne az a nagy álmod? – az utolsó szót is lefirkantottam és eltettem a füzeteket.

- Hogy erős legyek. Hogy halálistenné váljak… Nem, nem is halálistenné, hanem kapitánnyá, de minimum hadnaggyá. Hogy megmutathassam, igenis vagyok valaki. Hogy elismerjenek. És ismerjenek – sütötte le a szemét.

- Kinek akarsz bizonyítani? – valamiért azt éreztem, hogy meg akar felelni valakinek.

- Saját magamnak – mosolyodott el és nézett egy távoli pontba, amit csak ő látott.

A beszélgetésünknek a csengő szörnyű zaja vetett véget. Mindketten leültünk a székünkre és elgondolkoztunk az előbbi beszélgetésen. Legalábbis én ezt tettem. Igaza volt Hironak. Nem volt valami nagy álmom. De ennek az is az oka, hogy tudtam a napjaim meg vannak számlálva. Ha olyan nagyszabású álmom lenne, mint másoknak, csak csalódnék, amikor meghalok, hogy nem sikerült megcsinálnom. A gondolataim hirtelen áttértek a tegnaphoz. Már olyan messzi emlék volt. De vajon ki mentett meg….? És mi volt az a lény…? Egész órán ezek a kérdések jártak a fejembe. Különböző vicces válaszok jutottak eszembe, mint például a tudatalattim átvette felettem az irányítást és kiúszott, vagy egy medve meglátott és megmentett. Sok válaszom volt, de egyik sem értelmes.

Órák után fogtam magam és elmentem a felmosóért illetve a vödörért. A terembe kezdtem el takarítani. Egyedül. Mivel Hironak valami programja volt, így több bocsánatkérés után, hogy nem tud velem maradni, lelépett.

A teremmel viszonylag hamar végeztem, majd elindultam a folyosóra. Mikor éppen vizet cseréltem egy beszélgetésre lettem figyelmes. Elsétáltam arra, amerről a hangokat hallottam, a vödörrel a kezembe, hogy, ha valaki meglát legyen mit mondanom, miért is vagyok ott. Ki van még ilyenkor az akadémián? A folyosó végén az igazgató állt és éppen három emberrel beszélgetett.  A 13. osztag kapitányával, Ukitake Juushirou-val, akivel múltkor volt szerencsém beszélni, a 8. osztag kapitányával, Kyouraku Shunsuival, akiről eddig csak pletykákat hallottam, és a 6. osztag kapitányával, Kuchiki Byakuyával. Valamiről hevesen vitatkoztak, de ezt csak a gesztusaikból vettem ki. Sajnos semmit sem hallottam. Az igazgató nekem háttal ált. Míg a másik három félig felém, így bármelyik pillanatban észrevehettek. Az, hogy eddig még ez nem történt meg, csak annak volt köszönhető, hogy olyan kicsi a lélekenergiám, amit igen nehéz észlelni.

Lassan megfordultam és elsétáltam, VOLNA. De sikeresen elbotlottam a saját lábamban, és nagy puffanással a földre estem. Természetesen a vödör vízzel együtt, ami a padlón, és rajtam végezte. Na ezt is takaríthatom fel.

- Franc – mondtam minél halkabban. Felültem, és láttam, hogy valaki a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.

- Minden rendben? – mosolygott rám a 8. osztag kapitánya Kyouraku Shunsui. Elfogadtam a felém nyújtott kezét és talpra álltam.

- Persze, köszönöm – sütöttem le a szememet. A többi három a folyosó végéről figyelt. Lefogadom, hogy az egész bénázásomat látták.

- Mit keres a kisasszony ilyen későn az akadémián? Csak nem büntetésben van? – a szemében tényleges érdeklődés csillant meg. Elnéztem más merre.

- De, ha úgy vesszük. Késés miatt – mondtam még gyorsan, mert valahogy gondoltam, hogy ez lesz a következő kérdés.  Felnevetett.

- Emlékszem, amikor én voltam annyi idős, mint maga, állandóan a termeket kellett súrolnom. A sok lógásom miatt. Úgy látszik a nevelés nem sokat változott az évek során.

- Shunsui nem azért vagyunk itt, hogy te sztorizgass egy diáknak, ne feledd! – hallatszott egy igen bosszús hang. A hanghoz tartozó test Byakuyáé volt.

- Sajnálom kisasszony! – hajolt meg és már vissza is ment a társaihoz, akikkel rögtön el is mentek az igazgatói felé. Én meg csak álltam ott félig vizesen és bambán. Ez a rengetek kedvesség, hirtelen sok volt nekem. De miért is hittem azt, hogy a legtöbb kapitány szívtelen? Talán, mert Kuchiki az.

Gyorsan feltakarítottam a folyosót és elmentem haza. A bátyám már várt rám.

- Meglehetősen későn jöttél haza. Sok büntetést kaptál? – tette elém a vacsorámat.

- Nem annyira, mint számítottam.

- Komolyan azt hittem reggel, hogy, ha vasvillával szurkállak akkor sem ébredsz fel. Elég fáradt lehettél.

- Jam, aj ,vóta’ – rendes mondatot nem sikerült kinyögnöm, mert a szám tele volt. Kenzo felnevetett.

- Előbb nyeld le! Aztán próbálj beszélni! Egyszerre a kettő nehéz!

- Dje é metom csiáni -  próbálkoztam, de mikor rájöttem, hogy elég gusztustalanul nézhetek ki feladtam.

Megettem a vacsimat, majd beszélgettem egy kicsit a bátyámmal és végül elmentem aludni.

Az álmomban megint Byakuya szerepelt. De ezúttal valaki más is. Hiro…

12. fejezte Vörös Hold

Másnap nem mehettem el iskolába. A bátyám nem engedett el. Otthon töltöttem az időmet. Olvasgattam és pihentem. Este öt körül Kenzo hazaért.

- Minden rendben volt? – lépett be a konyhába.

- Naná – újabban nagyon aggódik, ami nem is meglepő. Még beszélgettünk egy kicsit, de láttam rajta, hogy nagyon fáradt, így elküldtem pihenni. Az utóbbi időben nem aludhatott sokat… És ennek én vagyok az oka.

Miután lefeküdt én is elmentem. Ugyan nem volt késő és másnap sem volt iskola, - mert hétvége lesz - de reggel korán akartam kelni.

Már megszoktam a korán kelést. Reggel kikecmeregtem az ágyból és elmentem fürdeni. Felvettem a ruhámat majd valami reggeli félét csináltam magamnak. Nem akartam felkelteni Kenzot, de szó nélkül elmenni sem volt kedvem. Így hagytam egy üzenetet az étkező asztalon: „ A könyvtárban vagyok … Layla. Majd elindultam az említett helyre.

A könyvtárba érve láttam, hogy nem ugyanaz a könyvtáros van, mint, akivel múltkor találkoztam. Ez a személy nem volt annyira szimpatikus, mint az előző. Szóval nem beszéltem vele. Elmentem a pult mellett azokhoz a könyvekhez, amiket már ismertem.

A hétvégémet olvasással töltöttem. Történeteket, nyilatkozatokat, kitalált meséket. Szerettem a könyvtárban lenni.

Hétfő reggel frissen és pihenten indultam az akadémiára. Korán be is értem. Elővettem egy tankönyvet és elkezdtem tanulni. Egyszer csak egy alak ült le mellém. Nem néztem fel, nem törődtem vele.

- Szia! Az én nevem Dan Hiro! – szólalt meg az alak. Hírtelen nem is gondoltam volna, hogy hozzám beszél.

- Az enyém Hayata Lola – néztem az ismeretlenre. Egy fiú volt. Ezelőtt nem láttam. Nem volt az osztálytársunk, legalábbis nem éveleje óta. Barna szemei voltak. Azzal vizslattak engem. Barátságosan és melegen nézett rám. A szemei kíváncsiságot sugalltak. Tett egy mozdulatot, amivel félhosszú, barna haját kiseperte az arcából.

- Láttam, hogy itt ülsz magányosan és gondoltam ide jövök hozzád! Eggyel magasabb osztályba jártam, csak sikerült megbuknom. A barátaim mind átmentek, így most egyedül maradtam. Gondoltam összefoghatnánk. Már több napja járok az akadémiára megint, és észrevettem, hogy ebben az osztályban eléggé klikkesedtek az emberek. Viszont te nem mentél egyik klikkhez sem ennél fogva következtetem, hogy nem tartozol közéjük… Vagy nincs igazam? – nézett a szemembe. Miközben beszélt, észrevettem, hogy szeplős. De egyáltalán nem állt rosszul neki, sőt kifejezetten jól állt.

- De talán egy kicsit – válaszoltam. – Nem láttalak ezelőtt. Mióta jársz ide?

- Elvileg iskolakezdés óta, de egy baleset miatt nem tudtam jönni. Két napja járok ebbe az osztályba.

- Baleset? Mégis milyen? – kezdett érdekelni, amit mondd.

- Edzés. Gyakoroltam a barátaimmal és sikeresen belefordultam egy- két támadásba. Majd a kórházba kötöttem ki… - mosolyodott el. Szép mosolya volt. Majd fogta a ruhája úját és feltűrte. A kezein hosszú vágások voltak. Pont, mint az enyémeken. – Ez is a gyakorlásom eredménye – mutatott végig a kezén.

A tanár úr ekkor lépett be a terembe.

- Foglaljanak kérem helyet – majd elkezdte az órát. Mágia tannal kezdtünk. Az első tíz percben rendesen figyeltem és jegyzeteltem. Viszont 10 perccel később egy kis cetli repült elém. Rajta egy szöveggel: Nos én elmondtam, hogyan szereztem a sebeimet… És te? Mi történt a karoddal?

Balra néztem. Az üzenet Hirotól jött. Egy szót írtam a lapra : Titok. Majd visszaadtam a lapot a szomszédomnak. A figyelmemet megint az óra kötötte le. Majd újra egy cetlit láttam magam előtt.

Szerinted mi történne, ha a tanár szakállába masnikat raknánk, amíg alszik? – állt rajta. A tanár úrra néztem és a hosszú szakállára. Hírtelen elfogott a nevetés. Alig bírtam visszafogni. Majd a következőket véstem vissza.

Nem tudom, de nem is fogjuk megtudni… A tanár úr SOHA nem alszik. Legalábbis úgy néz ki. Nézz rá… szerinted alszik bármikor is??

Majd visszaadtam a lapot. Hiro mellettem a szájára tette a kezét és megpróbálta visszafogni a nevetést.

Szerencsére a tanár úr mind ebből semmit sem vett észre. Ez az előnye annak, hogy hátul ül az ember.

A nap további részét levelezéssel és beszélgetéssel töltöttük. A másikról nem sokat tudtunk meg, mert a beszélgetéseink rend szerint hétköznapi témákból álltak.  Vagy viccelődésekből. Hiro szeretett eljátszadozni a mi lenne, ha… gondolattal. Például vívás óra közben oda súgta nekem:

- Szerinted mi lenne, ha vívóbotok helyett, lufikkal harcolnánk? Végül is sokkal biztonságosabb lenne… Nincs igazam?

Miután az óráink véget értek felajánlotta, hogy hazakísér. Én elfogadtam. Tudtam jól, hogy Byakuya úgy sem fog ma edzeni…

- Egész közel laksz az akadémiához – mondta mikor a házunkhoz értünk.

- Jah. Miért te hol laksz? – kerestem a kulcsot a táskámban.

- A másik irányba. A város szélén. De nem bánom! Szeretek korán kelni! – mosolyodott el. Majd elköszöntünk egymástól és én beléptem a házba.

Megírtam a leckémet és csináltam valami vacsora szerűséget.

A sok szabadidőmmel nem tudtam mit kezdeni, ezért elkezdtem házimunkát végezni. Mire a bátyám hazaért minden csillogott- villogott.

- Mi történt? Valaki betört és rendet rakott – lépett be a szobámba.

- Hahaha… Igen az a valaki ÉN voltam – néztem Kenzora.

- Ha te mondod… Kinek fizettél és mennyit, hogy takarítson ki? – ugratott tovább. Fogtam egy párnát az ágyamról és hozzávágtam.

- Inkább köszönd meg!  - játszottam meg a sértődöttet.

- Köszi, hogy arcon vágtál egy párnával… Így megfelelő?

- Huh… Reménytelen!

- Legalább hasonlítunk egymásra… - nézett rám és elkezdett nevetni. Én is beszálltam és együtt nevettünk és ugrattuk a másikat.

Esküszöm, mindjárt elalszok! – olvastam Hiro üzenetét. Történelem órán ültünk. Természetesen leghátul. Tényleg elég nyúzottnak nézett ki. Mint, aki nem aludt egész este.

Szerintem érdekes az óra… És aludni este kel – dobtam vissza.

Honnan tudod, hogy nem aludtam? Már kémkedsz is utána, vagy mi? – jött vissza a lap.

Csakis. Direkt követtelek este, és MINDENT láttam. Tudom miért vagy fáradt!  - mikor elolvasta, hírtelen meglepődött, majd elmosolyodott.

Oh szóval láttad, ahogyan alszom? És, hogy reggel korán kelek? Elég hideg volt kint… Nem fáztál, miközben utánam kémkedtél? – csak pár perccel később adta vissza, mert a tanár úr elkezdett figyelni ránk.

Honnan tudod, hogy kint voltam? A házatokból figyeltelek! Beosontam…- egész órán ez a beszélgetés folyt le köztünk. Én próbáltam elhitetni vele, hogy ott voltam nála este, ő pedig próbálta ezt megcáfolni.

- Jó.. meggyőztél…Elhiszem, hogy szerény személyem után kémkedsz – ült fel a padra. Még csak néhány perce csengettek ki.

- De most komolyan? Miért vagy ennyire fáradt – ültem mellé.

- Este sokáig.. dolgoztam – nyögte végül ki. Nem faggattam tovább. Ő sem tette, amikor a kezeimen lévő sebről akart tudni. – De te már amúgy is tudod – mosolyodott el. – Hiszen ott voltál! Te magad mondtad. Így nem is kell semmit sem magyaráznom…

- Ok. Győztél! – nevettem fel.

A nap többi része nagyon hamar eltelt. Hiro megint hazakísért, hiába mondtam neki, hogy nem kell.

Otthon meglepetésemre Kenzo várt.

- Hát te? Hogy- hogy ilyenkor? – léptem be a konyhába, ahol újságot olvasott.

- Én is örülök, hogy látlak… Köszönöm kérdésed, jól vagyok! – tette le az újságot. – A gyűlés ma hamar véget ért – válaszol, miután látta, hogy nem fog tőlem más kérdést kapni. – És neked? Hogy telt a napod?

- Békésen és nyugisan.

- Ez meglepő Layla! Neked vannak békés napjaid? – nevetett, de én nem.

- Ne hívj a rendes nevemen – kértem.

- Miért ne? Itthon miért ne? Nincs itt senki, aki meghallaná!

- De túlságosan is hozzászoksz.

- Nem érdekel! Akkor is a neveden foglak hívni, ha bűnnek fog számítani ez a tett! És kész – zárta rövidre.

- Hát jó – adtam be a derekamat. Egy próbát megért…

- Layla!- szólt utánam, amikor léptem ki a konyhából.

- Igen?

- Már régebben meg akartam kérdezni, de gyengélkedtél és nem akartalak zavarni…

- Kezdek félni…. Mit szeretnél? – léptem vissza a konyhába és zártam be magam mögött az ajtót.

- Amikor megsérültél… Előtte a hatodik osztag kapitánya itt járt és elmondta, hogy a kezeiden lélekölő általi sebek vannak… Honnan tudott erről? – nézett a szemembe. Nem akartam sem hazudni, sem kitérni a válasz elől. Így hát elmondtam mindent. Hogy Byakuya edzett, és így találta meg a sebeimet. Hogy őmiatta maradtam sokáig el, és neki köszönhetem, hogy átmentem a vizsgán.

Kenzo meg volt elégedve a válaszommal.

- Tudtad… - nem kérdeztem, kijelentettem.

- Nem, csak gondoltam – válaszolt pár perc után.

- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb.

- Nem tudom miért nem tetted, de megbocsátok. Mit kérsz vacsorára? – váltott hírtelen témát.

- Amit szeretnél – majd kimentem a konyhából egyenesen be a szobámba.

Az elkötkező két hétben semmi érdekes nem történt. A suliba Hiroval hülyéskedtünk, nevettünk, tanultunk, beszélgettünk. (Igen néha tanultunk is.) Megtudtam, hogy egyke és a szüleivel él. Szeret az erdőben bóklászni és felfedezni. Ezen felül szeret a könyvtárba járni. Megosztottam vele, hogy én is.

Az akadémián a teljesítménye egy szinten volt velem. Szóval nem volt nagyon tehetséges.  

Egyik nap órák után odajön mellém.

- Nem, nem kísérhetsz haza! – tettem fel a kezeimet és viccesen megálljt parancsoltam.

- Háát jó, de akkor lenne egy kérdésem… - mosolyodott el sejtelmesen.

- Előre félek… Mondd!

- Csinálsz bármit is délután?

- Nem, nem igazán – a szemében az öröm villant fel. Ezt a választ vártam.

- Akkor gyere velem! Meg akarom mutatni az erdő egy csodás részét! Ígérem, hazaviszlek majd és nem hagylak el.

- Benned kéne bíznom.. hát jó, ha nincs más választásom.

Majd elindultunk. Az ellenkező irányba, mint amerre lakom. Kiértünk a város szélén elhelyezkedő erdőhöz. Habár a házunk mögött is van egy kisebb erőd, korántsem akkora, mint ez. Pedig eddig azt hittem nagynak.

- Ha itt elmersz hagyni… megöllek - néztem Hirora.

- Pedig pont azt akartam tenni! Na, gyere utánam.

- Esküszöm, tudom, hogy ezt még meg fogom bánni – majd elindultam a barátom után. Igen most már bátran ki merem mondani, hogy Hiro a barátom. Az egyetlen, de ez más kérdés.

Az erdő gyönyörű volt. Itt nem folyt kis patak, de a fák sokkal zöldebbek és élettel telibbek voltak. Végig madarak csicsergését lehetett hallani. Egy-egy kis virág megbújt a fák tövénél. Néhányat sikerült felismernem, de sajnos nem nagyon szoktam természet ismereten figyelni. Ahogy senki sem. Kéthetente egyszer van ilyen órán, és mindenki unja…

- Itt is van – mutatott előre.

Egy kis rét volt. Az egész belepve piros pitypanggal. Szinte a zöld fű sehol sem látszódott. A rét félhold alakú volt.

- Egy vörös Hold – mondtam ki.

- Nekem is ez jutott róla eszembe – nézett rám az idegen vezetőm.

Még két óráig ott maradtunk. Hiro felvágott azzal, hogy szinte mindent ismert az erdőben: a madarak fajtáit, a virágok neveit, a fák korit…

Majd elindultunk haza. A Nap már lement, mire hazaértem. Szerencsémre a bátyám nem volt otthon, így nem is tudta rajtam számon kérni, hogy hol voltam.

Elkészítettem a házimat, vacsiztam, lezuhanyoztam, és ágyba bújtam.

 Az álmomba Kuchiki Byakuya szerepelt, de másra már nem emlékeztem másnap reggel. Az álom tova tűnt és csak ennyi maradt meg.

11. fejezet Ébredés

A Nap cirógatására keltem. Egy pillanatra azt hittem, hogy otthon vagyok. Eztán megéreztem a fájdalmat. A testem minden szegletén. Mikor kinyitottam a szemem csak a plafont láttam. De egyből tudtam, hogy nem otthon vagyok. Ott nem ilyen magas a mennyezet. Óvatosan megpróbáltam felülni. Meglepően könnyen ment. Egy kényelmes ágyban feküdtem. Ekkor jöttem rá, hogy nem is fájnak annyira a sebeim. Legalábbis nem, ahogyan kellenének.

A kezeimet kezdtem el nézni. Szépen alaposan be voltak kötve.

- Ürülök, hogy felkelt kisasszony! – ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Egy fiatal nő ült az „ágyam” mellett. Rövid barna haja az arcába lógott. Zöld szemével engem figyelt. A negyedik osztag tagja volt. Könnyen meg lehetett állapítani az öltözékéből. Nála volt a felszerelése.

- Hol vagyok? – tettem fel a kérdést percekkel később. Hiába ha az ember éppen akkor tér magához senki nem várhatja el, hogy fitt és gyorsan fel fog mindent…. Elég furán nézhettem ki. Ennek ellenére a lány úgy válaszolt, mintha legjobb barátnők lettünk volna.

- A Kuchiki birtokon. Én Hojo Zsófi vagyok. A negyedik osztag egyik tisztje. Jelen pillanatban Kuchiki Byakuya kapitányt szolgálom. Pár éve kerültem ide… Tudod nagyon rám hoztad a frász, amikor behoztak. Jól helyben hagytak. És ráadásul az ágyból kergettek ki. De ne érts félre nagyon szívesen segítettem neked. Szeretek másokon segíteni – talán még órákig beszélt volna, amikor a szoba ajtaja kinyílt.

- Zsófi! Még csak most ébredt fel. Kérlek hagy neki egy kis szünetet – kérte kedvesen az ajtón belépő ember.

Egy férfi volt. Hosszú ősz hajjal. Halálisten egyenruhát viselt rajta kapitány köpennyel. Ukiteke Juushiro volt a tizenharmadik osztag vezetője.

Zsófi mélyen meghajolt majd felém fordult és elmosolyodott. Ezután kiment az ajtón.

- Kérlek, maradj! – szólalt meg Juushiro kapitány, amikor látta, hogy fel akarok kelni, hogy illendően köszönthessem. – Hogy érzed magad? – tette hozzá.

- Fájnak a sebeim, de ennek ellenére jól. A negyedik osztag tudja a dolgát az biztos – néztem végig megint a bekötözött kezeimen.

- Örülök! Sajnálom, hogy ezzel kell zavarjalak rögtön, miután felkeltél, de muszáj minél előbb megtudnom. Mire emlékszel? Mi történ tegnap este? – a szemeibe néztem. Barátságosak és megbízhatóak voltak. Lassan és alaposan elmondtam mindent Izoról és Taniről. Miután végeztem hosszú szünet következett. Talán éppen megemésztette, amit mondtam. Én voltam, aki először megszólalt:

- Kérdezhetnék én is valamit? – egy bólogatás után folytattam – Hogy kerültem ide? Mi történt miután elájultam?

- A hatodik osztag egy tagja éppen arra sétált. Meglátott és idejében ért hozzád. Megmentett Tani Yachitól. Ekkor ért oda Kuchiki Byakuya kapitány. A nagy robbanásra ment oda. A kapitány volt, aki idehozott. Ez éjfél körül történt. Most van három óra. Hamarabb felkeltél, mint gondoltuk – nem tudom miért, de nem hittem el ezt a történetet. Valami nem stimmelt vele. De nem akartam ezt elmondani.

- És mi lesz Izoval és Tanival? – tettem fel az újabb kérdést.

- Megfosztják őket a halálistenségüktől. Súlyos hibát követtek el. Száműzik a Lelkek Világából mind a kettőt.

- Száműzik, de hogyan?

- Elveszik a lélekenergiájukat… A tizenkettedik osztag kapitánya kifejlesztett egy eszközt, amivel ezt meg lehet oldani. A Peremvidéken fognak élni. Talán valamikor visszatérhetnek. Ugyanis a gép csak ideiglenesen távolítja el a lélekenergiát, de körülbelül 50 évig biztos, hogy nem fognak visszajönni.

- Értem. Lehetne egy kérésem? – néztem a kapitány szemébe.

- Persze! Mondd csak.

-  Ha nincs több kérdése, haza szeretnék menni – hirtelen eszembe jutott a bátyám. Rájöttem, hogy nagy valószínűség szerint éppen halálra aggódja magát. És ez az én hibám….

- Rendben. Gyere utánam – megvárta, míg kikecmeregek az ágyból. Miután ez sikerült, és végre két lábon álltam, hirtelen elvesztettem az egyensúly érzékemet.

- Biztos minden rendben?– nézett rám a kapitány, közben segített megállni.

- Igen persze. Köszönöm – majd kisétált a szobából. Én követtem. Egészen a birtok ajtajáig kísért.

- Várj itt! Mindjárt küldök egy embert, aki haza kísér.

- Nem szükséges… Köszönöm, de elleszek magamtól is! – reméltem, hogy sikerült meggyőznöm, de nem.

- Nem akarom, hogy ilyen állapotban egyedül sétálj – a szemében apai aggódás jelent meg. Nem akartam veszekedni a kapitánnyal így ott maradtam, amíg hozott valakit, aki elkísért haza. Míg vártam a birtok végén megpillantottam Byakuyát, ahogy elhaladt egy ablak előtt. Ő mentett meg! Ebben biztos voltam. Nem tudom miért… Csak tudtam és kész. Talán a fura álomról, amiben rózsaszín szirmok jelentek meg. A könyvtárban olvastam és másoktól is hallottam, hogy Byakuya támadása is így néz ki…

Ukitake kapitány visszatért egy emberrel.

A hátralevő utat csöndben tettük meg. A „társam” nem volt bőbeszédű, ahogy nekem sem volt kedvem beszélgetni… Az ajtó előtt elváltunk.

Mikor kinyitottam az ajtónkat és beléptem a házba, Kenzo erősen magához ölelt. Nem mondott semmit, csak ölelt. Úgy, mintha mindentől és mindenkitől meg akarna védeni.

10. fejezet Szirmok

Tani egy magas volt velem. A fekete haja hosszú lófarokba volt felkötve. Ahogy közelebb jött láttam, hogy tengerkék szeme van. Egész helyes volt. Ez soha nem tűnt fel. Persze Izo mellett szerintem senkinek sem.

A Nap már lenyugodott. A félhomály lepte el a környéket. Tani egy lépéssel közelebb jött. Körülbelül két méter volt köztünk. Nem éreztem azt a félelmet, amit pár napja Izonál így könnyedre vettem a beszélgetést.

- Gratulálok a vizsgához – fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék és úgy tűnt ő sem akar megszólalni. – Nem akarok zavarni szóval szerintem az lesz a legjobb, ha elmegyek… - majd felvettem a táskámat, leporoltam és elindultam, de Tani utánam szólt :

- Várj! – ez a hangnem megijesztett. Utasító volt.

- Mit szeretnél? – fordultam vissza. Vagyis fordultam volna, viszont, ahogy megpróbáltam hírtelen a testébe ütköztem. Olyan halkan jött közel hozzám, hogy nem is hallottam. Egy pár lépést tettem hátra.

- Ami Izot illeti… Mit gondolsz róla? – kérdezte.

- Azt, hogy egy seggfej, de szerintem, ha nem kérdezted volna, akkor is tudod a válaszomat – néztem mélyen a szemébe.

- Gondoltam. Szóval nem vagy oda érte… Ha bánthatnád, megtennéd?

- Ez milyen kérdés? Én nem vagyok olyan, mint ő! Testileg soha nem bántanám… Elmehetek? –ezt már félve tettem hozzá.

- Szóval testileg nem… Értem. Akkor el fogod árulni…

- Miről beszélsz? – kezdett ez a beszélgetés nem tetszeni nekem.

- Hogy három napja mit csinált. Ha megtudná, valamelyik felettesünk tuti elvennék tőle a halálisten engedély, sőt talán ki is csapnák. Elmondanád bárkinek is? – még mindig a szemébe néztem. Ez nem jó nem vagyok egy túl jó hazudó. Bár nem mondanám el senkinek, de valaki sőt valakik már tudják, csak azt nem, hogy ki tette. De egy próbát megért :

- Nem, nem mondanám. De ne aggódj. A drágalátos barátod megfenyegetett, hogy, ha elmondom annak következménye lesz – próbáltam úgy tenni, mint, aki nem hazudik. Szerintem egészen jól alakítottam…

- Szerintem hazudsz – vagy még sem sikerült meggyőznöm?

- Miért tenném?

- Mert tuti élnél a lehetőséggel! Én is ezt tenném – a szemében valami felizzott. – Ő a barátom. Az egyetlen. Ha ő már nem lenne mellettem, nem is tudnám mit kezdenék magammal.

- Egy halálistennek mindig fel kell készülnie a halálra és arra, hogy elveszíti a bajtársait…

- Te engem kérlek, ne oktass ki – furcsa volt, hogy megkért és nem csak simán leüvöltötte a fejemet…

- Sajnálom. De ha nem bánod, elmentem… - majd elindultam, de két másodperc alatt megint előttem termett- Villámlépés... – suttogtam.

- Nem! Nem engedem, hogy tönkre tedd az életemet!

- Nem ragaszkodsz kicsit túlságosan is Izohoz? Meg kell találnod a saját utadat és nem mindig mögötte járnod…

- Nekem ez így tökéletesen megfelel! – emelte fel a hangját. Soha nem láttam még kiabálni, most sem ez történt, de hangosabban mondta, mint általában. Hírtelen a kardja után nyúlt. – Tényleg még csak meg sem mutattam neked a kardomat. Pedig már Izoét láttad nem? Ha köztünk marad elmondom, hogy az enyém sokkal szebb, legalábbis szerintem. De kérlek ezt neki ne mondd el! De úgy sem fogod tudni… - ez az utolsó mondta nem tetszett. A hüvelyből egy tömzsi kard bújt elő. Nem volt hosszú, de széles. Mint egy hentes kés, legalábbis nekem ehhez hasonlított. Nem láttam benn szépséget, de úgy véltem jobb, ha ezt nem mondom ki. – Figyelj én nekem semmi bajom nincs veled, de nem akarom elveszteni Izot és te közém és közé akarsz állni. Sajnálom, de most meg kell, hogy öljelek…

- Igen? És azt hiszed ezzel el is érsz valamit? Akkor téged rúgnak ki és ott vagy, ahol a part szakad – meglepően nyugodt volt a hangom.

- Nem, mert nem jönnek rá, hogy én voltam… - egyre közelebb jött. Talán azért voltam eddig nyugodt, mert azt hittem csak viccel. De most egyértelművé vált számomra, hogy nem. Komolyan gondolja. Megfordultam és futásnak eredtem. Tudtam, hogy ennek nincs semmi értelme, mert tudja a villámlépést, de mást nem nagyon tehettem. Elestem egy faágba. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rossz horror film főszereplője. A térdemet sikeresen felnyúztam, de gyorsan felálltam és mentem tovább. Egyszer csak Tani előttem termett.

- Szárnyalj szélmacska! – mormogta a kardnak. Ebben a pillanatban erős szél löketet éreztem. Nem bírtam a lábamon maradni. Felrepültem a széllel együtt. A baj nem is az volt, hogy mikor leestem mindem fájt, hanem, hogy volt valami plusz a támadásában. A testem minden szegletén véreztem. És nagyon fájt, pedig csak kisebb sebek voltak.

- A kardom manipulálni tudja a szelet. Erősségét, gyorsaságát, mindent… A karcolások a testeden szintén az én művem. És ennél csak erősebb támadásaim vannak. Szélmacska – kapta újra a kardot maga elé és egy újabb támadást indított. Az egyik kezemmel megpróbáltam védeni az arcomat, míg a másikkal pedig kapaszkodtam valamibe. De ez most sokkal erősebb volt, mint ez előző.  A karcolások mélyebbek és fájdalmasabbak voltak. Nagyon sok vért vesztettem. Elkezdtem szédülni.

- Harmadik támadás – még csak fel sem állhattam megint lecsapott. Megint a levegőben végeztem, de sokkal nagyobbat estem. Földre érkezéskor kificamodott a vállam. Szinte meg sem éreztem… Több sérülésem volt, ami jobban fájt. Most már meg sem próbáltam felállni. Nem volt hozzá elég erőm. Láttam, ahogy Tani egyre közelebb jön. De ez volt az utolsó dolog, amit láttam. A vérveszteség miatt elájultam. Pont legjobbkor…

Volt még valami, amire emlékeztem. De nem tudom megmondani, hogy csak álmodtam, vagy tényleg megtörtént… Néhány darab rózsaszín virágszirom….

(Byakuya szemszöge)

Éppen Lola bátyjával beszéltem. Kiderült számomra, hogy a fiú még csak nem is tudta, hogy szoktam edzeni a lányt. Ezt így nem mondtam ki, de egy alkalommal azt mondta, hogy nem tudja hova jár a húga esténként. Ebből következtettem ki… Nem is akarom elárulni. Majd Lola megteszi. A sebekről sem tudott semmit. Pedig biztos voltam benn, hogy azok egy lélekkardtól származtak. Amikor ezt megosztottam vele, nagyon ideges lett. Éppen erről beszéltünk, amikor a lány hírtelen feltépte az ajtót.

- Layla mégis mi a franc történt? – már megint ez. Miért szólítja Laylának? Nem tudom miért, de egyre jobban el kezdett érdekelni. Lola nem válaszolt, amikor meglátta, hogy én is ott vagyok elrohant.

Még körülbelül másfél óráig beszéltem a bátyával majd elindultam haza. Amikor kiléptem az ajtón éreztem a lány lélekenergiáját az erdőből. Biztos gondolkodni ment oda.  Nem nagyon izgatott, mentem tovább. Közben besötétedett. A birtok messze volt ettől a háztól és én nem akartam sietni, ezért láthattam meg, amit. Az erdőből egy szélcsapást láttam meg. Nem túl nagyon, de biztos voltam benne, hogy egy kard ereje volt. Lola lélekenergiáját is onnan éreztem. Hírtelen eszembe jutott két kéz rajtuk két mély vágás. Mire észbe kaptam volna elindultam villámlépésekkel az erdő felé.

Az erdő mélyén találtam rájuk. A lány ájultan feküdt és egy alak tartott felé. Az alak felemelte a kardját és egy támadást indított a földön heverő test felé.

- Hullj le ezer virágszirom – rántottam elő a kardomat. Lola testéhez irányítottam, így sikerült megvédenem az alak támadásától. A következő pillanatban már mellette voltam. Körülötte sok vér volt. A testén mindenhol sebek. Az alakra néztem. Már láttam valahol. Az akadémián. Ő is egy tanuló volt.

- Egy-egy-egy k….ka.. kapitány? – dadogta össze- vissza. Majd hátrált néhány lépést.

- Állj meg- adtam ki parancsolóan, de nem hallgatott rám. Elfutott. Nagyon hamar utolértem. Bár tudta használni a villámlépést nem olyan jól, mint én. Egy csapást mértem a tarkójára és ő elájult.

Visszamentem Lolához. Óvatosan felemeltem a testét. Tudtam jól, hogy a bátyja most nincs teljesen olyan állapotban, hogy így lássa a húgát.

Így elindultam a Kuchiki bírtok felé.

9. fejezet Egy hosszú nap

Izo elindult felém. Az a szadista mosoly még mindig az arcán volt.

- Látom tényleg átmentél… - majd egy pillanatra megállt és megnyalta a szája szélét. – Bevallom nem akartam elhinni. Amikor Jiro mondta, azt hittem, hogy csak hülyül velem. Mikor sikerült meggyőzni közölte velem, hogy nem is csak éppen, hogy átmentél, hanem szép pontszámot sikerült elérned. Elmondta, hogy jobb voltál nála is! Ez felettébb féltékennyé tette. Engem meg csalódottá! Reménykedtem, hogy végre kicsapnak – közben elkezdett ide- oda sétálgatni. A kardját kihúzta a markolatából és csodálattal nézte.

- Ha jól veszem észre te is átmentél! Tehát semmi okod arra, hogy utálj! Már nem járunk egy helyre! – miközben beszéltem szépen arrébb és arrébb mentem, hogy minél közelebb kerüljek az ajtóhoz.  De Izo elém állt. Úgy tett, mintha csak véletlen sétált volna pont elém…

- Igen végre én is halálisten lettem. Erről a kicsikéről jöttél rá?– mutatott a kezében tartott kardra. Egy egyszerű szamuráj kard volt, sima markolattal - Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte áhítattal a szemében. Közben le sem vette a szemét a „kicsikéjéről”.

- Ö jah – hagytam rá és még egy próbát tettem az ajtó felé.

- Kérdezni akarok tőled valamit! – állt megint elém. Hírtelen rám nézett és a kelleténél közelebb jött.

- Ö bocs, de nem lehetne holnap? Sietek! – léptem egyet hátra.

- Muszáj tudnom! – erősködött és megint egy lépéssel közelebb jött. Az ajtó egyre távolabb lett.

- Mondd – reménykedtem, hogy, ha végre kinyögi elmehetek.

- Tudod Jiro-t nagyon zavarja, hogy ő nem léphetett fel egyel nagyobb osztályba. Most egyedül érzi magát… Szeretne ő is közénk tartozni újra, de nem elég fejlett a tudása hozzá. Hogy egyértelműbe legyek: nem való oda, ahol mi vagyunk. Nincs meg hozzá az ereje. Ahogy neked sem volt semmi erőd! Gyenge voltál, mint a harmat… És most tessék 80% fölött teljesítettél. Mivel tudom, hogy szegény sorból származol egyértelmű, hogy nem lefizettétek a vizsgabiztosokat. Ennél fogva csak egy lehetőség maradt: nagyon hamar nagyon nagy erőre tettél szert. Azt akarom, hogy mondd el, hogyan csináltad!

- Ez nem kérdés volt, hanem kérés – azonnal megbántam, miután kimondtam, de már nem lehetett visszaszívni… Izo még egy lépéssel hátrább kényszerített.

- Nem érdekel! Csak mondd el és kész. Azt akarom, hogy Jiro is tudja! – kardjával közben ide-oda kezdett csapkodni. Az utolsó mondatot már üvöltve tette meg.

- Egyszerűen csak edzettem és a bátyám segítségét kértem! Itt maradtam órák után és gyakoroltam ennyi és nem több – halkan válaszoltam. Reméltem, hogy lenyugszik.

- És azt gondolom, hogy ezt el is fogom hinni? – nem sikerült lenyugodnia… - Egy egyszerű edzéstől nem fog valaki 0-ról feljönni, annyira, mint te! Csak mondd el és kész! Hidd el hamar meglennénk! – majd még egy lépéssel jött közelebb…

- Komolyan mondom! Miért szerinted, hogy csináltam? - a hangom tele volt gúnnyal. Ezzel csak provokáltam tudtam jól, de nem tehettem mást. 

- Tudom is én hogy hogyan csináltad… Ezért kérdezem te cafka – egy még egy lépéssel közelebb jött. Én hátrébb léptem, de ijedten vettem észre, hogy mögöttem már fal van… Olyan közel jött, hogy éreztem, ahogy levegőt vesz. A szemei izzottak.

- Mondd el – sziszegte a fogai között.

- Már elmondtam – elfordítottam a fejemet. Nem akartam a szemébe nézni. Ekkor egy vágást éreztem a karomon. A padlóra vér csöpögött. Nem mély seb volt, de eléggé fájt. Mikor felnéztem Izot láttam a kezébe kardjával melynek végéről vér csöpögött le.

- Én tényleg nem akarlak bántani, de vagy elmondod, vagy nem úszod meg ennyivel – a szemei úgy izzottak, mint egy macskáé…

- Te totál idióta vagy – a sebesült kezemhez kaptam. A ruhámmal megpróbáltam megállítani a vérzést – Már elmondtam, amit tudok. És komolyan, ha bántasz, azt hiszed elérsz bármit is? Maximum csak magad alatt vágod a fát – ezt végképp nem kellett volna mondanom. Izo megragadta a torkomat és a falnak nyomott. A lábam nem ért le a földre. Alig kaptam levegőt.

- Te szuka! Ha erről bárkinek is mondasz, bármit esküszöm, megöllek! Nem csak téged, hanem a drágalátos kis bátyádat is! Ha jól tudom ő nem halálisten… Csak a tanács tagja. Így nem is lenne nehéz ellenfél – mikor a végére ért elengedett. A földre rogytam és a nyakamhoz kaptam. A levegő boldogan áramlott újra a tüdőmbe. – Nos még mindig nem akarod elárulni nekem a titkodat? – hajolt le mellém. A hangja nyájas volt.

Nem válaszoltam semmit. Nem lett volna értelme. Vagy elismételtem volna ugyanazt, amit már mondtam vagy elküldtem volna melegebb éghajlatokra, de akkor csak magamat bántottam volna…

A kardját megint felemelte és most a másik kezemen hasította fel a bőrt.

- Egy hét múlva újra találkozunk addig kérlek szépen gondold meg magad. És ne feledd ez maradjon csak a mi titkunk! – majd felállt és kiment az ajtón.

A kezeim borzasztóan fájtak. Elmentem a wc-be és lemostam a legtöbb vért. El sem hiszem, hogy senkivel sem találkoztam az iskolában… Miután valami kötésszerű dolgot varázsoltam rá a sérüléseimre elindultam haza.

Otthon megint egyedül voltam. Kenzo gyűlésen volt. Örültem is neki. Így nem kellett eltakarnom a kezeimet előle. Nem akartam, hogy tudjon róla. Egyfelől ott volt, amit Izo ígért, másfelől meg ha megtudja a bátyám, hogy miért tették ezt velem, ő is kérdezősködött volna...

Ez elkövetkező két napban mindenhova hosszú ujjúban mentem. Nem maradtam ott órák után, hogy Byakuyával edzhessek. Féltem, hogy meglátná a kezeimen a sebeimet. Viszont a harmadik napon sikerült elaludnom így elkéstem az akadémiáról. Megint maradhattam ott kitakarítani a termet.

Éppen végeztem a táblatörléssel, amikor egy alak jelent meg az ajtóban.

Kuchiki Byakuya.

- Szóval én itt fecsérlem rád a drága időmet, te pedig táblát törölsz, ahelyett, hogy örülnél, hogy edzelek? – a hangja ellentmondás nem tűrő volt, mint mindig. De most társult hozzá még valami, amit még soha nem hallottam tőle. Cinizmus.

- Elnézést, de az utóbbi napokban nem voltam valami jól. Ami azt illeti most sem! Tudja a betegségem miatt – próbáltam hazudni. Közben felkaptam a táskámat és elindultam ki az ajtón. Elhaladtam Byakuya mellett, amikor hírtelen után nyúlt és megfogta az egyik karomat. Gondolom csak meg akart állítani, nem is gondolta, hogy mekkora fájdalmat okoz nekem… De ezt nem mutathattam ki. Csak egy apró arcrezzenés jelezte, amit nagyon reméltem, hogy nem vett észre . Mivel tovább folytatta azt gondoltam, hogy tényleg így történt:

- Ne akarjál hazudni… Ismerem ezt a betegséget. Csak rohamokban jelentkezik. Szóval miért is nem… - a hangja elakadt. – Minden rendben?

- Persze, csak ismétlen egy kicsit rosszul v – most én nem tudtam tovább mondani. Byakuya erősebben szorította meg a karomat. Csak egy kicsivel, de ez éppen elég nagy fájdalmat okozott nekem. Ekkor fogta és felhúzta a pulcsim úját. A seb nem volt bekötve. Az túl feltűnő lett volna. Így hát most ott éktelenkedett egy hosszú vágás a karomon.

- Mi történt? – kérdezte, miközben a szemét le nem vette a kezemről.

- Megvágtam. Borotvával – én tiszta hülye vagyok!!.. De hírtelen ez jutott csak eszembe.

- Borotvával? – ekkor a szemembe nézett. Szerintem ekkor esett le neki, hogy mit mondtam. Ekkor ért el a tudatáig, hogy egy lány talán borotválja a kezét. Ezt onnan gondolom, hogy egy pillanatra, de elpirult. Tényleg csak egy pillanatra, ha éppen pislogtam volna nem is látom. Aranyosan nézett ki…

- Mutasd a másik karod – nem várta meg még engedelmeskedek. Jól tudta, hogy úgy sem fogok. Felemelte a másik kezem és ott is felhűzte a ruhát. Egy - talán mélyebb, mint az előző- sebet látott. – Ezek egy lélekölő kardtól valóak nem? – hogyan ismerhette fel? Nem lehetett volna egy egyszerű otthoni vágó kés?

- Nem – majd kirántottam a kezemet a kezei közül és kimentem az ajtón. Futottam hazáig. Közben visszatoltam a ruhámat a helyére.

Az ajtónk előtt néhány nagyobb lélegzettet vettem, majd kinyitottam. A következő látvány fogadott: a bátyám a konyhában áll és éppen Kuchiki Byakuyával beszél. Vagy vitatkozik. Mikor meglátták, hogy ott vagyok mind a ketten hátra fordultak.

- Layla mégis mi a franc történt? – kérdezte Kenzo. Ideges volt és aggódott. Ha nem láttam volna a szemét akkor is megtudtam volna mondani. Mások előtt soha nem hív a rendes nevemen. Csak ha nem figyel rá. Ez akkor van, ha ideges. Szerencsére csak ritkán fordult ez elő. Nem voltam kész egy ilyen beszélgetést lebonyolítani. Fogtam az ajtót és becsaptam maga mögött. Kirohantam a házunk mögött lévő erdőbe. Egy folyó csordogált végig rajta. Régen nagyon sokat jártam ide. Nyugis volt és megnyugtató. Körülbelül két órán keresztül sétáltam befelé, a folyó mentén. Amikor már azt gondoltam, hogy kellően messze vagyok leültem a fűbe és összekulcsoltam a kezeimmel a lábamat. Egy- két csepp könny folyt le a szememről. Nem tudom miért… Talán, mert gyenge vagyok. Egyedül akartam lenni, de mikor sikerült kicsit megnyugodnom elkezdtem érezni valaki más lélekenergiáját. Jelen pillanatban nem voltam olyan formában, hogy meg tudtam volna mondani, hogy kié, ezért felálltam és éppen be akartam olvasni az illetőnek, hogy tűnjön el. A bátyámra vagy Byakuyára számítottam, de egyikőjük sem volt.

Előttem néhány méterrel Tani Yachi állt. Izo egyik kutyája ő volt, aki Izoval együtt feljebb került. Neki is egy lélekölő kard villogott az oldalán.

- Izo küldött? Mi a fenét akar? – akarva, akaratlanul ráordítottam.

- Igazság szerint nem ő küldött – majd lassú, lomha léptekkel megindult felém…

8. fejezet Vizsgák

Egy hét kihagyás után mentem újra iskolába. Kenzo tovább akart otthon marasztalni, de jól tudtam, hogy hamarosan év végi vizsgák lesznek, és nekem bele kell húznom, hogy átmenjek. Így egy napot sem hiányozhattam feleslegesen. Az óráim egész jó teltek el. Mióta Izoék nem járnak hozzánk az életem békésebb lett. Csak a vizsgák miatt görcsölök nagyon. Ha leteszem jövőre egy évvel feljebb kerülök és utána pedig ha ott jól teljesítek kapok egy lélekölő kardot és hivatalosan halálisten leszek. Nem kell majd többet tanulnom. Meghúzom magam az egyik osztag leggyengébb emberei között és az életem csodás lesz! Ezt nem ironikusan mondom. Teljesen komolyan elterveztem így az életemet.

Órák után lementem a tornaterembe. Byakuya nem volt ott. Valahogy számítottam erre. Túl morbid lenne, ha tudná, mikor járok suliba és mikor nem. Ahogy eljátszottam ezzel a gondolattal rájöttem, hogy nem is lenne annyira morbid… Tetszet…

Egyedül edzettem. Mágiákat gyakoroltam leginkább. Hat körül elindultam haza. Szép lassan sétáltam. Amikor befordultam az egyik útkereszteződésnél láttam, hogy Kuchiki Byakuya jön velem szembe. Az arcán a meglepődés halvény jele volt felfedezhető.

- Neked szabad már mozognod? – ez a kérdés eléggé fájt. A közelben több halálisten is mászkált, így megpróbáltam minél halkabban beszélni.

- Igen! És szeretnék köszönetet mondani, azért, amit értem tett – közben mélyen meghajoltam – Továbbá szeretném megkérni a kapitányt, hogy erről ne szóljon senkinek!!- tettem még hozzá.

- A bátyád gondolom tud róla, hogy ez a betegség nem csak sima influenza – gondoltam, hogy felismeri a betegségemet, de azt hittem kicsit jobban meglepődik majd…

- Igen tudja…

- És más?

- A kapitány… Most már… De nem most tudta meg ugye? – muszáj volt megkérdeznem.

- Nem. Amikor nem rég a házatokban jártam. 

- Akkor mit szeretett volna tőlem a kapitány – utálom, még mindig, hogy magáznom kell.

- Semmi érdekeset – majd kikerült és tovább sétált. Na igen ez meg mindig bunkóság. Utána fordultam:

- Viszont látásra – mondtam jó hangosan. Csak, hogy feltűnjön neki, hogy valamit elfelejtett. Elértem a kívánt hatást. Egy pillanatra megfordult és visszanézett. Majd ment tovább.

 Este, mikor hazaértem Kenzo a konyhában ült és újságot olvasott. Amikor meglátott letette és rám nézett.

- Még mindig nem tudod, hogy, hogy keveredtél haza akkor? – tette fel a kérdést vagy huszadszorra. De nagyon is jól tudom. De hogy hangzana már: Képzeld Kenzo Kuchiki Byakuya hozott haza, mert előtte nagyon sokat edzettünk így megismerkedtünk. De ha már itt tartunk jelen pillanatban neki köszönhetem, hogy nem állok bukásra és ne kérdezd, hogy miért segít, mert nekem se mondta el. De kérlek ne mondd el a tanácsba. Tudom, hogy mindent megosztotok ott főleg, ami a kapitányokat illeti, de ezt fontos lenne, ha eltitkolnád….

Ezt csak nem mondhatom neki…

- Nem még mindig nem tudom. Mondtam már, hogy amikor felébredtem a kádban feküdtem. És te fölém hajoltál… - ismételtem el a betanult szövegemet… Utálok hazudni…

- Layla… Nem szívesen mondom ezt, de szerintem nagyon is jól tudod. Komolyan aggódok érted. A nap legtöbb részében azt sem tudom, hogy hol vagy. És nem is válaszolsz a kérdéseimre, vagy kitérsz előlük… - erősködött tovább a bátyám. Na ezt már nem bírom ki.

- Kössz a bizalmat – majd eltűntem a szobámba. Ez nagyon csúnya volt, de nem tehettem mást. Nem hagyott más lehetőséget nekem.

Az elkövetkezendő hetek normálisan teltek el. Reggel órák, délután Byakuyával edzés, este Kenzoval veszekedés. Jó ez utóbbi egyáltalán nem normális, de megszokott lett.

Eljött a vizsgák napja. A lényeg az volt, hogy megmutasd miben milyen jó vagy.

Aznap később keltem, mint szoktam. Sikerült kialudnom magam. Felvettem a ruháimat és elindultam a suliba. Reggel a bátyám sok sikert kívánt, ami kicsit meglepett, mert egyenlőre köszönő viszonyban se nagyon voltunk…

Az akadémiához érve vettem egy mély lélegzetet és beléptem a kapun. Az első vizsga egy írásbeli volt. Itt mérték fel a tudásunkat. Egyik edzés során megkértem Byakuyát, hogy magyarázzon el néhány dolgot, mert jól tudtam, hogy ha a bátyámat kérném meg, ő nem segítene. A kapitány segítségével sikeresen megértettem mindent. Így az első része a vizsgának ki van pipálva. Egész jó sikerül.

A második rész mágia gyakorlat volt. A diákok egyesével megmutatták a mágiatudásukat és azt a biztosok pontozták. Ez is viszonylag jól sikerült.

A harmadik, egyben utolsó vizsga pedig a testi és karddal való harc volt. Egy-egy ellenféllel kellett harcolni. A testi harcban hamar kiütöttek, de a karddal való mérkőzésen sikerült- én sem tudom, hogyan, de sikerült- győznöm! Az eredményeket még aznap megkaptuk. Az akadémián kellett maradnunk. Itt dőlt el, hogy ki az, akinek évek kell ismételni, akit kicsaptak, vagy, aki már holnap mehet egy másik vizsgára. Ez a másik vizsga a feljebb lévő osztálynak szól, de, aki nálunk nagyon jól teljesítette akár mehetett oda is. Ők már azért küzdöttek, hogy kaphassanak egy lélekölő kardot. Ezt a vizsgát holnap rendezik meg. Izo és vérebe is részt fog venni rajta. Akik egyik fent említett csoportba sem fognak tartozni, azok mennek az egyel feljebb lévő osztályba. Olyan este hét körül megjelent a tanár úr:

- Kérlek üljetek le! Elmondanám az eredményeiteket százalékba számítva. Aki 20 % alatt teljesített, azt kirúgjuk az akadémiáról. Aki 50% alatt az évet ismétel. Aki 100% fölött, az holnap jelentkezhet a záró vizsgára. Akkor nem is szaporítanám tovább a szót! Aki átment fáradjon ki az elismerő okleveléért. Az első Abe Aki százaléka 49. Évet ismétel – huh szegény nagyon szerencsétlen. A fiú felállt és kiment a teremből – A második Akite Akio százaléka 92. következő osztály – a lány kiment az okleveléért. És így ment végig, míg el nem érkezett ez én nevemhez. – Hayata Lola százaléka – itt egy szünetet hagyott, mintha meglepődött volna, majd végre megszólalt – 89. Következő osztály – ez az. Boldogan és diadal ittasan álltam fel a helyemről. Mindenki furcsán nézett rám. Azt gondoltak, hogy engem biztosan kirúgnak, de nem, nem így történt. Mosolyogva vettem át az elismerő oklevelemet.

Haza érve Kenzonak mutogattam!

- Nézem, nézem, de sehol sem találom, hogy, hogyan hamisítottad! Szép másolás meg kell hagyni – kacagott fel.

- Na, csak egyszerűen dicsérj meg és kész! Nem kell azzal vádolni, hogy csaltam – vettem sértődősre a figurát. Pár percig úgy viselkedtünk a másikkal, mint régen.

- Gratulálok! – adta végül be a derekát.

Még beszélgettünk egy kicsit. Majd elmentem aludni. Ezek a vizsgák nagyon kifárasztják az embert. Holnap szerencsére nincs suli, de utána minden megy, mint előtte. Kenzo mesélte, hogy az emberek is szoktak vizsgázni, de nekik utána van egy hosszú szünet amíg nem kell iskolába járniuk. Nos szálunk ez nem így van. Mi egy napot kapunk. Aztán holnap után pedig egy következő osztályban elölről kezdődik minden.

A másnapot lazsálással töltöttem.

Majd két nappal később bementem az akadémiára. Voltak új osztálytársaink, akik tegnap megbuktak hozzánk kerültek. Izo és társa nem voltak köztük. Ők már teljes rangú halálistenek. Az első nap szinte csak ismerkedés volt. Túltettük magunkat a vizsgán és nem akartak a tanárok elhalmozni minket mindennel.

A nap végén lementem a tornaterembe edzeni. Byakuya nem volt ott, amit sejtettem is. Kicsit sokáig maradtam. Minél többet akarok edzeni a közel jövőben, hogy erősebb legyek. Mire végeztem kint már sötét volt. Éppen a cuccaimat pakoltam, mikor a villany lekapcsolódott és egy alak jelent meg a tornaterem végében. Nem Byakuya lélekenergiája volt. Mikor közelebb lépett ki tudtam venni a vonásait. Horo Izo volt. Az oldalán egy karddal.

- Hallom átmentél – mosolyodott el, de ez a mosoly valahogy nem tetszett nekem.

Nem tudom miért, de elkezdtem félni…

7. fejezet Az ok

(Byakuya szemszöge)

Lola egyszer csak összeesett. Mikor elé léptem láttam, hogy remeg. A kezeit a szájára tapasztotta.

- Minden rendben? – kérdeztem, bár tudtam, hogy ez egy nagyon hülye kérdés. Szemmel látható volt, hogy nincs minden rendben. A betegsége miatt volt. A hibisztuksz kor csak néha rohamokban jelentkezik. Nagyvalószínűség szerint éppen most is ez történt.

A lány az egyik kezével megtámasztotta magát. Habár ült, nehézséget jelentett neki, hogy el ne dőljön. Mögé léptem és segítettem neki megtartani magát. Mikor megfogtam a kezét éreztem, hogy forró. Nagyon magas láza lehet. Minél előbb le kell hűteni. Ekkor a száján levő kezén keresztül vér tört elő. A betegség egyik tünete az, hogy az áldozat vért hány.

A teste zihált. Vajon tudatában van, hogy most hol van?

- Lola, hé nyugodj meg kérlek! Hallasz? – vettem elő a legkedvesebb hangomat. De válasz nem érkezett.  A lány már teljes testével rám támaszkodott. Attól féltem, hogy, ha kicsit erősebben tartom, eltörik a keze a kezeim között. Amikor már nem hányt felkaptam a kezembe és elindultam vele a házukba. Az első dolog, hogy le kell hűteni a testét. Úgy mentem, hogy senki se lásson meg minket.

A házukhoz érve az ajtó zárva volt. Muszáj volt betörnöm. Majd még később bocsánatot kérek e miatt. A fürdőbe vittem a lányt. Szerencsére volt egy kádjuk. Pont erre számítottam. A kádba hideg vizet engedtem. Lola vacogott. A betegség másik tünete. A lányt óvatosan a vízbe tettem. Nem lehetett kellemese, de a lázát akkor is minél előbb le kell vinni.

Amikor a vízbe ért egy pillanatra kinyitotta a szemét. Tengerkék szeme volt….

És ekkor megéreztem, hogy egy lélek közeledik a házhoz. A bátyja lélekenergiáját ismertem fel benne. Nem lett volna jó, ha itt talál. Gyorsan kimentem a háznak az egyik ablakán. Még hallottam, ahogy a fiú rátalál Lolára. Érdekes módón Layla-nak szólította. Ez eszembe jutatta, amikor réges-rég találkoztunk. Egy kóbor lelket kellett megbüntetnem. Lola a szomszédja volt. A nő egy súlyos bűnt követett el, de a lány mégis kedvesen bánt vele. Már akkor volt egy kis lélekenergiája Lolának. Az öreg nő megakarta ölni. Amikor megmentettem, és a bátyjának megmondtam, hogy hol van, a fiú akkor is Layla-nak szólította. Talán valami miatt becézi így. De mondjuk a Lolának és a Layla-nak nincs sok köze egymáshoz. De miért is érdekel engem ez…

Visszamentem az akadémia tornatermébe és feltakarítottam a vért. Lola táskája az egyik sarokban hevert. Felkaptam. Majd visszaadom neki, ha alkalmam adódik rá. Talán holnap. Egy ideig úgy sincs rá szüksége. Nem hiszem, hogy a héten fog iskolába menni.

Ismerem ezt a betegséget, hiszen a húgom is így halt meg még nagyon régen. Talán ez az oka, hogy most segíteni akarok Lolán…

6.fejezet Könyvtár

Reggel megint korán keltem. Pizsamában kisétáltam reggelizni. Mivel Kenzo még nem kelt fel, magamnak kellett megcsinálnom. Így maradt a laktató szendvics. Miután végeztem elmentem fürdeni, felölöztem, összepakoltam a cuccaimat, és elindultam. Kicsi lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem köszöntem el a bátyámtól, de nem akartam felkelteni. Az utam első állomása a Lelkek Városának Könyvtára volt.

Ilyenkor reggel még kevesen voltak bent. A helyiség hatalmas volt, mindenhonnan könyvek szagát lehetett érezni. Ez előtt csak egy vagy kétszer jártam itt. Nem amiatt, mert nem szerettem olvasni, egyszerűen csak nem volt időm. Elég elveszettnek éreztem magam. Mindenki úgy mozgott ott, mintha a fejében lenne, melyik könyv hol van. Én meg csak álltam az ajtóban. Egy asztalt pillantottam meg, mögötte egy könyvtárossal. Elindultam felé. Ő talán tud segíteni nekem.

- Jó napot! Tudna nekem segíteni? – kérdeztem illedelmesen. A nő -, mert nő volt – felhagyott a munkájával, amivel éppen foglalatoskodott és felém fordult. A haja és szeme csokoládébarna volt. Barátságot sugalltak.

- Persze! Miben segíthetek? – és egy mosoly villantott rám.

- Azt a részleget keresem, ahol a halálistenekről van szó – próbáltam érthetően megfogalmazni, ami akarok, de nem nagyon sikerül…

- Mármint halálistenekről úgy általában vagy bizonyos halálistenekről?

- Bizonyos…

- Érem akkor gyere utánam – majd felállt a székéből és elindult egy hosszú polcok alkotta folyosón. Egyszer csak megállt és egy folyosóra mutatott.

- Itt találod meg a legtöbb ilyen könyvet, de ha nem sikerül meglelned, amit keresel, gyere vissza hozzám és talán, ha kicsit érthetőbben eltudod mondani jobban fogok tudni segíteni. – egyáltalán nem bántó volt a hangja sokkalta inkább segítőkész.

- Köszönöm szépen – majd sarkon fordult és eltűnt.

Odaléptem a polcokhoz. A könyvek ABC sorrendben voltak. Ahogy haladtam el mellettük a betűk rám köszöntek: A majd B majd C majd D és így tovább… Elég sok halálisten van ezért egy-egy betűhöz sok név is párosult. Mire elértem oda, ahova akartam mér egy kisebb maratónt gyalogoltam le. Elhaladtam a H majd az I mellett és végre elérkeztem a K-hoz. Néhány perc elteltével megtaláltam egy könyvet, amin a keresett név szerepelt: Kuchiki Byakuya. Tudtam jól, hogy ebben a könyvben semmi hasznos nem lesz számomra. Nem fogják elárulni, hogy mik a gyengepontjai vagy, hogy, hogyan lehet legyőzni, de legalább egy kicsit jobban megismerhetem. Nem messze találtam egy széket és leültem olvasni. Eléggé belemerültem az olvasásba. Byakuya hős történeteit írta le a könyv. Egyszer csak egy kéz kopogtatta meg a vállamat. Mikor felnéztem a könyvtáros nővel találtam szemben magam.

- Elnézést, tudom nem rám tartozik,de ön véletlen nem az akadémia diákja? Mert ha igen jobb lesz, ha siet, különben elkésik – miközben kimondta az órámra tekintettem. Igaza volt. Öt perc múlva kezdődött az első órám. Felkaptam a könyvet és visszatettem a helyére.

- Köszönöm, hogy szólt – kiáltottam még hátra és futva elindultam az akadémiára.

Most nem sikerült beérnem. Hiába nem lehet mindig szerencsés az ember. Büntetésből órák után ki kell takarítanom a termet. A napon nyugis volt. Túl nyugis. Ez annak volt köszönhető, hogy Izo és az egyik vérebe  Tani Yachi nem voltak iskolában. Beszélgetés foszlányokból sikerült kiderítenem, hogy ez ezért történt meg, mert feljebb kerültek egy osztállyal. Komolyan annyira sajnáltam, hogy már nincsenek itt és nem boldogítanak engem… Ibi Jiro a másik véreb egész nap magányosan ballagott ide- oda. Vajon én így festek mások szemében?

Órák után ott maradtam és a tantermet fényesre kipucoltam. Miután végeztem lementem a tornaterembe. Byakuya a lelátón ült. Úgy festett, mintha egy normális diák lenne. Már ha eltekintünk a kapitányi mellénytől és a lélekkardtól, ami az oldalán volt. Na és a fejdísztől.

- Késtél – a hangja kizökkentett a gondolkodásból.

- Elnézést! – eldöntöttem, hogy nem fogok magyarázkodni. Byakuya felállt és elindult felém. Körülbelül két másodperc alatt előttem állt. Szóval ezt hívják villámlépésnek. Praktikus lenne megtanulni… És innen született egy ötletem.

- A kardozást fogod ma tanulni és… - itt közbe vágtam. Soha nem tudtam meg mit akart még mondani.

- A kapitány meg tudja tanítani nekem a villámlépést? – igen ez volt a hírtelen jövő ötlet. Ha tudnám használni, sehonnan sem késnék el. Itt volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem fogok többet a szavába vágni. Ha a szemeivel ölni tudott volna, már halott lennék.

- Igen meg tudnám, de nem fogom! – a hangja ellentmondás nem tűrő volt.

- De miért nem?

- Csak nem és kész – ezzel le is zárta a vitát.

Néhány órával később fáradtan tértem haza.

- Megjöttem – kiáltottam, de válasz nem érkezett. A bátyám nem volt otthon. Gyakran előfordult, hogy csak nagyon későn ért véget egy-egy gyűlés. Vacsoráztam, lezuhanyoztam és pizsbe ágyba bújtam. Az álom nagyon hamar elnyomott.

Amikor felkeltem nem éreztem valami jól magam. De nem törődtem ezzel. Kenzot megint nem találtam otthon. Vagy haza se jött vagy hamar elment. Miután rendbe szedtem magam elindultam a könyvtárba. Megint a barna szemű nő volt ott. Barátságosan rámosolyogtam és ő viszonozta ezt. Már nem kérdeztem tőle semmit, csak egyenesen hátramentem, ahol tegnap is voltam. Időközben elmúlt a reggeli rosszullétem. Levettem a tegnapi könyvet a polcról és ott folytattam, ahol abbahagytam. Most már jobban figyeltem az időre. Csengő előtt negyed órával elindultam az akadémiára.

A nap szörnyen lassan, de eltelt. Most én érkeztem előbb a tornaterembe. Byakuya nem sokkal utánam ért oda.

- Ma megtanítja nekem a villámlépést? – muszáj volt megkérdezni.

- Nem – egy próbát ezért megért…

Ma is a karddal foglalkoztunk, ami nem is meglepő. Egy halálistennek profin kell bánnia a kardjával. Ez alatt a pár nap alatt nem is tudom, hogyan de valamennyire sikerült kiismernem Byakuya támadásait. Így könnyen kitudtam védeni, és valamikor még ellen támadásokat is tudtam indítani.

Már két órája edzettünk, amikor hírtelem rám tört a reggeli rosszullét, csak kábé hússzor erősebben. Jól ismeretem ezt az érzést. A „rohamaim” előtt szokott lenni. Hogy erre reggel miért nem jöttem rá? Basszus… Erős fájdalom nyilallt a hasamba és, hogy ne hányjam ki a reggelimet a számhoz kellett kapnom. Fél térdre ereszkedtem. Közben Byakuya előttem termet.

- Minden rendben? – de a válasz egyértelmű volt: nem nincs.

Oh miért pont most kellett rosszul lennem, és a nagyobb kérdés: miért előtte?...

5.fejezet Aggodalmak

Másnap reggel nagyon korán keltem. Ez egyáltalán nem vall rám. Általában alig lehet felébreszteni. Nem tudtam visszaaludni, így kikecmeregtem az ágyamból és elindultam zuhanyozni, felöltözni. Az iskolai egyenruhát vettem fel. Utáltam. Mindenki ilyet hordott. Ezért mindenki ugyan úgy nézett ki. Sokkal jobb lenne, ha olyan ruhába lehetne menni az akadémiára, amibe szeretnél. Ha halálisten leszek, akkor sem lesz jobb. Ott is egyenruha van. Csak jobban néz ki. Szóval felvettem azt a borzalmat és elkezdtem kibontani a hajamat. A fenekemig ér, ezért sok macera van vele. Kenzo többször felajánlotta, hogy levágja, de én soha nem engedtem neki. Szeretem, hogy ilyen hosszú. Miután végre sikerült minden gubancot eltüntetni fogtam egy gumit és összefogtam. Az első órám vívás lesz. Éljen. Már látom előre, ahogy mindenkinek sikerül legyőznie. Bepakolom a dolgaimat a táskámba és kimegyek a konyhába

Éppen a reggelimet majszolgattam, amikor Kenzo megjelent a konyhaajtóban. Még pizsama volt rajta, amin nem is kellett csodálkozni, hiszen az óra csak nem rég ütötte el a hatot. Álmos szemekkel rám nézett, majd az asztalra, amin a reggeli specialitásom volt látható. Szendvics. Sajnálatos módon a főzőtudományom egyenlő a nullával. A bátyám többször próbálta már fejleszteni, de miután egyszer majdnem leégettem a konyhát felhagyott ezzel a kísérlettel.

- Hogy-hogy ilyen korán? – kérdezte két ásítás között.

- Egyszer az a bajod, hogy korán kelek fel, egyszer meg, hogy későn. Dönts már el mi a jó – válaszoltam tetettet felháborodással.

- Nagyon jól ismerlek. A világért sem kelnél fel hamar. Csak ha akarsz valamit… Szóval hadd haljam, mit szeretnél – na jó ez tényleg szíven ütött.

- Mondjuk, reggelit akarok csinálni az én egyetlen bátyámnak? – még mindig felháborodóság volt a hangomban.

- Segítenem kell a leckédben, vagy szívességet kérsz, vagy mit szeretnél? – tudakolta tovább. Helyet foglalt az asztalnál és elkezdte a reggelijét.

- Kérdezni szeretnék valamit. De egyáltalán nem fontos. Nem ezért keltem fel előbb. Különben is hamarosan indulok.

- Indulsz? Hova? – húzta fel a szemöldökeit a bátyám.

- Hát iskolába! – én tényleg nem akartam kinevetni, de, amikor meghallotta a válaszomat olyan vicces fejet vágott, hogy nem bírtam megállni röhögés nélkül.

- Layla még van két órád. Futva tíz perc alatt odaérsz. Ennyire hülyének kérlek, ne nézz.

- Egyszerűen csak nem akarok rohanni. Szép lassan be akarok érni az akadémiára.

- Az is maximum fél óra lenne – egyre több gyanakvás volt a hangjában. – Mit szerettél volna kérdezni? – váltott témát.

Abbahagytam a nevetést és a szemébe néztem.

- Amikor legutóbb rosszul lettem valaki bejött a szobámba igaz?

- Igen.

- Ki volt az? – már akkor meg akartam kérdezni, csak valahogy mindig elfelejtettem.

- A hatodik osztag kapitánya. Kuchiki Byakuya – felelte, mintha ez tök egyértelmű lenne. Na erre nem számítottam. Miért jött és egyáltalán miért engedte be a bátyám? Ráadásul miért bukkan fel mindenhol?

- Mit akart? – tettem fel a kérdést hangosan is. A bátyám közben végzett a reggelijével és kávét kezdett csinálni.

- Csináljak neked is – kérdezte, miközben ujjával kávéfőzőre bökött. Egy fejrázással jeleztem, hogy nem kérek. – Fogalmam sincs, hogy mit akart. – tette hozzá.

- Szóval csak úgy bejött és elment anélkül, hogy egy szót is szólna? – most már tényleg érdekelt, hogy miért jött.

- Azt mondta, hogy téged keres. Egy kicsit rám hozta a frászt. Azt hittem csináltál valamit és egy kapitányt küldtek utánad – meglepő mennyire nem bízik bennem... – Tudod, hogy mit akart? 

- Ha tudnám nem kérdeztem volna meg tőled – a bátyám elég türelmes ember én viszont nem. Utálom az olyan kérdéseket, amikre teljesen világos a válasz.

- Ma is későn jössz?

- Igen – majd felálltam és bementem a szobámba. Felkaptam a táskámat és elindultam az ajtóhoz. – Este találkozunk – köszöntem még el, mielőtt kiléptem volna az ajtón.

A Nap fényesen és melegen sütött. Általában így van. Nagyon ritkán fordul elő, hogy a Lelkek Világában esik az eső. A leghosszabb utat választottam. Igaza volt a bátyámnak. Nem kellett volna ennyire korán indulnom. Viszont így mindent meg tudtam nézni. Több éve élek már itt, mégis nagyon sok olyan hely van, amit nem ismerek. Elég szégyenletes. Több időt kellene foglalkoznom a város felfedezésével.  De sebaj! Most van időm.

Végig jártam a város egy részét. Egyszer sikerült is eltévednem.

Fél órával az órák kezdete előtt már bent is voltam a terembe. Elég kevesen voltak már ott, de mindenki kisebb csapatokba tömörült. Jól ki lehetett venni, ki melyik klikkhez tartozik. A nagymenő izomagyúak, akik csak a fizikai órákon jeleskedtek, az okosak, akik habár gyengék voltak, mágiából nem lehetett megverni őket és azok, akik mind kettő részhez tartoztak. Ez utóbbiakat én csak érthetetlennek hívom. Mindenben jók voltak, vagyis pontellenkezőek, mint én.

A hátsó sorban foglaltam helyet és elkezdtem egy tankönyvet olvasni.

- Nézz oda tud olvasni – szólalt meg gúnyosan előttem Horo Izo. Az izomagyúakhoz tartozik és utál engem. Két társa, mint mindig most is a nyomában jártak. Az egyiket Ibi Jironak, míg a másikat Tani Yachinak hívták. Mindenhova követték Izo-t, mint két kis hűséges kutya. Izo az egyik legjobb harcos volt az osztályban. És ezt tudta is jól magáról. Nagyképű volt mindenkivel szemben és lenézte a nála gyengébbeket. Ennél fogva engem egyenesen gyűlölt. Az egóját a kinézete is növelte. Magas, izmos fiú. A szőke haja mindig akkorára vágva, hogy éppen ne lógjon az aranyszín szemébe. A lányok egyenesen oda voltak érte. Kivéve engem. És ez is egy indok volt, amiért a célpontjai közé kerültem.

Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a beszólását és a könyvem fölé görnyedtem, hogy véletlenül se nézzek a szemébe. A tervem bevált és elment mellettem, anélkül, hogy tovább csesztetett volna.

Fél órával később a tornateremben álltunk és elkezdődött az első óránk. Vívás. Még mindig utálom.

- Kettesével beosztottam önöket kérem, álljanak egymás mellé a párok – mondta a tanár úr és előhúzott egy lapot a zsebéből. A papíron nevek voltak feltűntetve kettes csoportokban. Hangosan felolvasta őket. Mikor a nevemhez ért hírtelen elkezdtem átkozni a napot, amiért felkeltem –Hayata Lola és Horo Izo – hírtelen reménység fogott el, hogy ez nem is az én nevem , de hamar rá kellett jönnöm , hogy csak a bátyám hív a rendes nevemem... Miért pont vele kell párban lennem???

De nem volt mit tenni. Nem akartam nyafogni a tanárnak. Az említett srác gúnyos mosollyal odaállt mellém. Miután az egész osztály párokba rendeződött és vívóbotot vett a kezébe a tanár hangosan megszólalt:

- Kezdjetek el egymással harcolni. Körbe megyek és javítom a hibákat. De segítsetek egymásnak is. Lássátok el a másikat tanácsokkal. Kezdhetitek!

Izonak nem is kellett több, nekem esett. A támadásait sikeresen kivédtem. Habár csak egyszer harcoltam Byakuyával, de minden tanácsa hírtelen eszembe jutott. A védelmemre figyeltem a legtöbbet. Izo gyors volt, de nem annyira, mint a kapitány. Meglepően könnyen védekeztem. De csak ennyi. Támadni már nem volt időm.

- Jó Lola, de ne csak menekülj! Ellen támadásokat is csinálj – nézte a harcunkat a tanár úr. – Izo nagyon jó – majd tovább ment.

Életében talán először dicsért meg ez az ember. Talán, ha csak fél dicséret is volt, de jól esett. És ekkor áttört a védelmemen Izo. Jobbról erősen sikerült rácsapnia a jobb kezemre. Áú! Ennek nyoma lesz. És rohadtul fáj! De a páromnak ennyi nem volt elég a pillanatnyi időre, amíg a kezemet sajnáltam, a farúddal eltalálta a jobb vesémet és hasi oldalamat. Rohadtul fájt! Le kellett térdelnem, hogy levegőhöz jussak. Izo szemei elégedettséget sugalltak. Szemét! Életemben nem örültem még ennyire a csengőnek, mint most. Sikerült felállnom és kiballagtam a teremből.

A nap keservesen, de eltelt. Az órák végére a karom tiszta lila lett. Felvettem a pulóveremet, hogy eltakarjam.

A tornaterembe érve ledobtam a cuccaimat az egyik sarokba és leültem. A karom nagyon fájt. Legszívesebben haza mennék. Ekkor megjelent Kuchiki Byakuya. Vajon honnan tudja, hogy mikor hány órám van? És honnan van ennyi ideje?

- Állj fel – utasított és egy vívóbotot nyomott a kezembe. Komolyan ez most valami vicc?

Rám támadott és én maradtam a védekezésnél. De sokkal rosszabbul ment. Figyeltem a karomra, hogy sehogy ne tudjon hozzáérni.

- Figyeld meg az ellenfél támadásai és védekezését. Keress gyenge és holt pontokat. Ha jó megfigyelő vagy akkor is győzhetsz, ha nem vagy egy szinten az ellenfeleddel – közölte monoton hangon. Ebben a pillanatban megütötte a jobb karomat a botjával. Nem olyan erősen, de fájt. Pár lépessel hátrább léptem és a karomhoz kaptam – Például kezdetek óta véded a karodat. A megfigyelésen van a hangsúly. – nézett mélyen a szemembe.

- Értettem – majd felvettem a földre ejtett vívóbotomat és újra támadtam. Hogy kereshetnék gyenge pontokat egy kapitány szinten lévő emberen???

Kín keservesen, de kibírtam az edzést. Byakuyát egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történt, miért fáj a kezem. És ezért hálás is voltam neki.

- Mára hagyjuk abba! – közölte velem, majd kiment a tornateremből.

Minél előbb haza akartam érni. Megfogtam a cuccaimat és elindultam.

- Megjöttem – kiáltottam, mikor kinyitottam az ajtónkat.

- Isten hozott- köszönt vissza Kenzo. Gyorsan bementem a szobámba. Nem akartam, hogy lássa a karomat. Becsuktam magam mögött az ajtómat és elkezdtem kipakolni. Levettem a pulóveremet és megvizsgáltam a kezemet. A könyökömtől felfelé bedagadt és lila volt. Ebben a pillanatban a bátyám rontott be a szobámba. Kopogni luxus vagy mi?

- Layla a vacsor… Mégis mi a franc történt? – nézte a sérült testrészemet.

- Egyik órán béna voltam és sikeresen eltaláltak – vallottam be.

- Layla komolyan mi történt? – nézett a szemembe. Ezt nem hiszem el végre nem hazudok erre tessék…

- Tényleg így volt! – erősködtem.

- Kezdek aggódni miattad! Korán elmész, és későn jössz! És most ez is. Ugye nem történt semmi? – aggodalmaskodott Kenzo.

- Nem, mondom, hogy csak béna voltam.

- Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?

- Persze, hogy tudom! – vágtam rá kicsit túl korán, mint kellett volna.

- A vacsorád az asztalon – lépett ki a szobámból.

Na hurrá! Most már a saját testvérem sem bízik meg bennem, csak ez nem akarta elmondani… 

4.fejezet Kérdések

  - Layla ezt nem hiszem el. Miért van ez minden reggel így? Mindig késésben vagy… - szidott le Kenzo, miközben össze-visszarohangáltam, hogy összeszedjem a cuccaimat.

- Ha azt akarod, hogy ne késsek el, legközelebb előbb kelts fel – vágtam vissza. Már csak az iskolatáskám hiányzott, ami a szobámban volt. Így rohantam érte.

- Amúgy meg hol voltál tegnap? Sokáig nem jöttél haza, aztán se szó se beszéd lefeküdtél. Még csak nem is köszöntél – faggatott tovább a bátyám.

- Igen tudom, sajnálom, de mennem kell! Szia! Jah ma is későn jövök, ne várj vacsival! – köszöntem el.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! Layla állj meg! – de ekkor már kint voltam. Futottam a suliba. Éppen, hogy beértem. Igazából nem az időérzékemmel  van a gond, nem amiatt kések el mindig. Egyszerűen csak nem szeretek előbb jönni. Amikor a terembe még mindenki beszélget a másikkal. Én meg csak ott ülnék és reménykednék, hogy senki nem vesz észre. Így viszont nem kell bambán ülnöm, és reggel is tovább aludhatok. Két légy egy csapásra!

A tanár úr megkezdte az órát. A nap hamar eltelt. Erőléti óránk nem volt, csak tanulmányi. Ez azt jelentette, hogy egész nap ültünk a fenekünkön és jegyzeteltünk. Nem volt se harc se varázsolás se célba lövés se verseny. Ez volt a kedvenc napom. Nem tudtam magam leégetni a bénázásommal és azzal, hogy mindenki mindenben lever. Az órák után lementem az edzőterembe. Ha Kuchiki Byakuya megint ott lesz esküszöm, nem engedem el, amíg nem válaszol a kérdésemre! Ledobtam a táskámat az egyik sarokba és elkezdtem bemelegíteni.

- Ma a mágiákat fogod gyakorolni – szólalt meg mögülem egy hang. Kuchiki kapitány volt.

- Miért segít nekem a kapitány? – kérdetem, és reménykedtem benne, hogy kapok választ.

- A fő alap az eltökéltség és a koncentrálás – kezdett bele, mintha a kérdésem nem is létezett volna. – Mutasd, mit tudsz! – utasított. Nagyon is jól tudta mire vagyok képe. Megfigyelhette, amikor egy hétre meglátogatta az iskolát. És ha arra kíváncsi, hogy fejlődtem e a válaszom határozott nem lett volna. Tudjátok, elég makacs vagyok. Ahelyett, hogy megmutattam volna a béna mágiáimat, elé álltam és karba tettem a kezem. A kapitány szemébe néztem. Eddig soha nem figyeltem meg, hogy milyen szép szürke szemei vannak. Ijesztőek, mégis olyan sokat tudóak és… egyszerűen szépek.

- Miért akarod tudni, hogy miért segítek? – ez elég egy kacifántos kérdés…Ráadásul én naiv azt gondoltam egyből válaszolni fog. Mondjuk azt mondja, hogy : mert megkértek rá, vagy mert ismertem a testvéredet vagy, hogy szánalmat érzek irántad, vagy, mert feltűnt a benned lakozó tehetség számomra és szeretném előhívni azt. Na jó tudom ez utóbbi nem valószínű.

- Maga nem csodálkozna? Éli a megszokott kis nyomorult életét, amikor egyszer csak egy kapitány. És itt hatásszünetet tartanék. Szóval ismétlen egy kapitány maga elé áll és semmi magyarázat nélkül el kezdi edzeni. A kérdéseire nem válaszol. Ráadásul előtte ez a bizonyos kapitány megfigyelte a diákokat és önt végig olyan szemmel nézte, ami azt sugározta, hogy ha tehetné, kicsapná az akadémiáról. Szóval mindent összevetve maga nem tenne fel kérdéseket? És nem várna rájuk válaszokat? – kérdeztem kicsit több gúnnyal a hangomba, mint amennyivel szerettem volna. Utáltam, hogy magáznom kell. Az összes kapitánnyal így kell beszélni. Pedig Byakuya csak pár évvel lehetett nálam idősebb.

- Nem, nem tennék fel kérdéseket. Inkább örülnék. Ha olyan béna lennék, mint te és egy kapitány segítene, ahelyett, hogy faggatnám és ellentmondanék neki, megköszönném – közölte velem tárgyilagosan. A szemébe valami fény gyulladt hírtelen, amitől megijedtem így elkaptam a tekintetemet és a céltáblát kezdtem nézni.

- Köszönöm – motyogtam, mert lássuk be totálisan igaza volt. Tegnap szerintem el se köszöntem. Mondjuk az nem az én hibám volt. Csak úgy lelépett.

- Akkor térjünk vissza mutass egy pár mágia gyakorlatot – adta ki parancsoló hangnemben.

Már majdnem mondtam volna, hogy igenis, amikor rájöttem, hogy nem akarom megadni neki ezt az örömet.

Elfordultam a testemmel és tényleg szívemet, lelkemet beleadva megmutattam, amit tudok. Amikor visszafordultam láttam a kapitány arcán a tanácstalanságot. Komolyan úgy tett, mintha egy csecsemő sokkal jobb lenne nálam.

- Jó akkor kezdjük az alapokkal – sóhajtott egyet. Ez szíven ütött. Lehet, hogy béna vagyok, no de ennyire?

Byakuya megmutatott mindent, amit lehet négy órában. A beállást, a testtartás, hogy hogyan használjak varázslatot… Ez a nap sokkal jobban tetszett, mint a tegnap. Végre nem egymással harcoltunk. Sőt valamilyen beszélgetés is volt köztünk, bár lehet ennek legtöbbje annyiból állt, hogy a kapitány azt mondta:

- Nem, nem jó kezdd elölről!

Négy óra múlva nagyon elfáradtam. Byakuya elindult az ajtó felé.

- Holnap ugyanitt – vetette még oda mielőtt eltűnt volna.

Összepakoltam a cuccaimat és felkészültem az otthoni harcra. Tudtam, hogy Kenzo már nagyon ideges. Tudni akarja, hogy hol voltam és kivel. De előtte nekem kell valamit kérdeznem.

A hazafelé vezető út nyugis volt. Általában ezen a szakaszon rohanok, hogy el ne késsek, vagy, hogy minél előbb hazaérjek. De most békésen sétálgattam. A Nap már lemenőben volt. Valahol madarak csicseregtek. Minden olyan békésnek tűnt. Mikor a házunkhoz értem vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy a bátyám a konyhában fog ülni. Onnan az ajtóra látni. Amint belépek és köszönök nem lesz semmilyen válasz. Be fogok majd sétálni, leülni és vacsorázni. Holott megmondtam neki, hogy ne várjon vacsorával. De mégis csinál. Meg fogja várni még megeszem. Addig végig engem fog fürkészni. Majd miután végeztem és a mosogatóba helyezem a dolgokat megkér, hogy üljek le. És engedelmeskedni fogok neki.

Nem gondolkoztam tovább. Kinyitottam az ajtót és jó hangosan köszöntem. Semmi válasz. Egy- null ide. A konyhában ül. Kettő- null ide. Bemegyek hozzá. De nincs vacsorám. Kettő- egy.

- Ülj le kérlek – mondja tárgyilagosan. Három- egy.

- Hol a vacsorám – nyafogok. Üres hassal nem bírom ki ezt a beszélgetést.

- Azt mondtad ne várjalak vele – közben leülök vele szemben. - Merre voltál ma meg tegnap?

- A suliban. Gyakoroltam – vallom be, de azt már nem, hogy kivel.

- Kivel? – na tessék. És most hazudhatok neki. Nem akarom megmondani, hogy egy kapitánnyal. Ráadásul Kuchiki Byakuyával.

- Senkivel. Egyedül – és csak remélem, hogy nem kap rajta a hazugságon.

- Értem – feleli, majd feláll. Ez meglepően könnyen és gyorsan ment. Ha valahol sokáig maradok, általában mindent megkérdez és keresztkérdéseket is tesz fel. Ilyenkor, ha hazudok valamiről rögtön lebukok, mert ellent mondok magamnak. De most csak egyszerűen feláll és a szobája felé megy. Három- kettő. Még mielőtt becsukná maga mögött az ajtót a válla felett hátra szól.

- A vacsorád a hűtőben – majd eltűnik a szobájában. Négy- kettő. És nyertem.

De elfelejtettem megkérdezni tőle, amit akartam. Nem baj, majd holnap.