11. fejezet Ébredés

A Nap cirógatására keltem. Egy pillanatra azt hittem, hogy otthon vagyok. Eztán megéreztem a fájdalmat. A testem minden szegletén. Mikor kinyitottam a szemem csak a plafont láttam. De egyből tudtam, hogy nem otthon vagyok. Ott nem ilyen magas a mennyezet. Óvatosan megpróbáltam felülni. Meglepően könnyen ment. Egy kényelmes ágyban feküdtem. Ekkor jöttem rá, hogy nem is fájnak annyira a sebeim. Legalábbis nem, ahogyan kellenének.

A kezeimet kezdtem el nézni. Szépen alaposan be voltak kötve.

- Ürülök, hogy felkelt kisasszony! – ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Egy fiatal nő ült az „ágyam” mellett. Rövid barna haja az arcába lógott. Zöld szemével engem figyelt. A negyedik osztag tagja volt. Könnyen meg lehetett állapítani az öltözékéből. Nála volt a felszerelése.

- Hol vagyok? – tettem fel a kérdést percekkel később. Hiába ha az ember éppen akkor tér magához senki nem várhatja el, hogy fitt és gyorsan fel fog mindent…. Elég furán nézhettem ki. Ennek ellenére a lány úgy válaszolt, mintha legjobb barátnők lettünk volna.

- A Kuchiki birtokon. Én Hojo Zsófi vagyok. A negyedik osztag egyik tisztje. Jelen pillanatban Kuchiki Byakuya kapitányt szolgálom. Pár éve kerültem ide… Tudod nagyon rám hoztad a frász, amikor behoztak. Jól helyben hagytak. És ráadásul az ágyból kergettek ki. De ne érts félre nagyon szívesen segítettem neked. Szeretek másokon segíteni – talán még órákig beszélt volna, amikor a szoba ajtaja kinyílt.

- Zsófi! Még csak most ébredt fel. Kérlek hagy neki egy kis szünetet – kérte kedvesen az ajtón belépő ember.

Egy férfi volt. Hosszú ősz hajjal. Halálisten egyenruhát viselt rajta kapitány köpennyel. Ukiteke Juushiro volt a tizenharmadik osztag vezetője.

Zsófi mélyen meghajolt majd felém fordult és elmosolyodott. Ezután kiment az ajtón.

- Kérlek, maradj! – szólalt meg Juushiro kapitány, amikor látta, hogy fel akarok kelni, hogy illendően köszönthessem. – Hogy érzed magad? – tette hozzá.

- Fájnak a sebeim, de ennek ellenére jól. A negyedik osztag tudja a dolgát az biztos – néztem végig megint a bekötözött kezeimen.

- Örülök! Sajnálom, hogy ezzel kell zavarjalak rögtön, miután felkeltél, de muszáj minél előbb megtudnom. Mire emlékszel? Mi történ tegnap este? – a szemeibe néztem. Barátságosak és megbízhatóak voltak. Lassan és alaposan elmondtam mindent Izoról és Taniről. Miután végeztem hosszú szünet következett. Talán éppen megemésztette, amit mondtam. Én voltam, aki először megszólalt:

- Kérdezhetnék én is valamit? – egy bólogatás után folytattam – Hogy kerültem ide? Mi történt miután elájultam?

- A hatodik osztag egy tagja éppen arra sétált. Meglátott és idejében ért hozzád. Megmentett Tani Yachitól. Ekkor ért oda Kuchiki Byakuya kapitány. A nagy robbanásra ment oda. A kapitány volt, aki idehozott. Ez éjfél körül történt. Most van három óra. Hamarabb felkeltél, mint gondoltuk – nem tudom miért, de nem hittem el ezt a történetet. Valami nem stimmelt vele. De nem akartam ezt elmondani.

- És mi lesz Izoval és Tanival? – tettem fel az újabb kérdést.

- Megfosztják őket a halálistenségüktől. Súlyos hibát követtek el. Száműzik a Lelkek Világából mind a kettőt.

- Száműzik, de hogyan?

- Elveszik a lélekenergiájukat… A tizenkettedik osztag kapitánya kifejlesztett egy eszközt, amivel ezt meg lehet oldani. A Peremvidéken fognak élni. Talán valamikor visszatérhetnek. Ugyanis a gép csak ideiglenesen távolítja el a lélekenergiát, de körülbelül 50 évig biztos, hogy nem fognak visszajönni.

- Értem. Lehetne egy kérésem? – néztem a kapitány szemébe.

- Persze! Mondd csak.

-  Ha nincs több kérdése, haza szeretnék menni – hirtelen eszembe jutott a bátyám. Rájöttem, hogy nagy valószínűség szerint éppen halálra aggódja magát. És ez az én hibám….

- Rendben. Gyere utánam – megvárta, míg kikecmeregek az ágyból. Miután ez sikerült, és végre két lábon álltam, hirtelen elvesztettem az egyensúly érzékemet.

- Biztos minden rendben?– nézett rám a kapitány, közben segített megállni.

- Igen persze. Köszönöm – majd kisétált a szobából. Én követtem. Egészen a birtok ajtajáig kísért.

- Várj itt! Mindjárt küldök egy embert, aki haza kísér.

- Nem szükséges… Köszönöm, de elleszek magamtól is! – reméltem, hogy sikerült meggyőznöm, de nem.

- Nem akarom, hogy ilyen állapotban egyedül sétálj – a szemében apai aggódás jelent meg. Nem akartam veszekedni a kapitánnyal így ott maradtam, amíg hozott valakit, aki elkísért haza. Míg vártam a birtok végén megpillantottam Byakuyát, ahogy elhaladt egy ablak előtt. Ő mentett meg! Ebben biztos voltam. Nem tudom miért… Csak tudtam és kész. Talán a fura álomról, amiben rózsaszín szirmok jelentek meg. A könyvtárban olvastam és másoktól is hallottam, hogy Byakuya támadása is így néz ki…

Ukitake kapitány visszatért egy emberrel.

A hátralevő utat csöndben tettük meg. A „társam” nem volt bőbeszédű, ahogy nekem sem volt kedvem beszélgetni… Az ajtó előtt elváltunk.

Mikor kinyitottam az ajtónkat és beléptem a házba, Kenzo erősen magához ölelt. Nem mondott semmit, csak ölelt. Úgy, mintha mindentől és mindenkitől meg akarna védeni.