Tani egy magas volt velem. A fekete haja hosszú lófarokba
volt felkötve. Ahogy közelebb jött láttam, hogy tengerkék szeme van. Egész
helyes volt. Ez soha nem tűnt fel. Persze Izo mellett szerintem senkinek sem.
A Nap már lenyugodott. A félhomály lepte el a környéket. Tani
egy lépéssel közelebb jött. Körülbelül két méter volt köztünk. Nem éreztem azt
a félelmet, amit pár napja Izonál így könnyedre vettem a beszélgetést.
- Gratulálok a vizsgához – fogalmam sem volt, hogy mit
mondhatnék és úgy tűnt ő sem akar megszólalni. – Nem akarok zavarni szóval
szerintem az lesz a legjobb, ha elmegyek… - majd felvettem a táskámat,
leporoltam és elindultam, de Tani utánam szólt :
- Várj! – ez a hangnem megijesztett. Utasító volt.
- Mit szeretnél? – fordultam vissza. Vagyis fordultam volna,
viszont, ahogy megpróbáltam hírtelen a testébe ütköztem. Olyan halkan jött
közel hozzám, hogy nem is hallottam. Egy pár lépést tettem hátra.
- Ami Izot illeti… Mit gondolsz róla? – kérdezte.
- Azt, hogy egy seggfej, de szerintem, ha nem kérdezted
volna, akkor is tudod a válaszomat – néztem mélyen a szemébe.
- Gondoltam. Szóval nem vagy oda érte… Ha bánthatnád,
megtennéd?
- Ez milyen kérdés? Én nem vagyok olyan, mint ő! Testileg
soha nem bántanám… Elmehetek? –ezt már félve tettem hozzá.
- Szóval testileg nem… Értem. Akkor el fogod árulni…
- Miről beszélsz? – kezdett ez a beszélgetés nem tetszeni
nekem.
- Hogy három napja mit csinált. Ha megtudná, valamelyik
felettesünk tuti elvennék tőle a halálisten engedély, sőt talán ki is csapnák.
Elmondanád bárkinek is? – még mindig a szemébe néztem. Ez nem jó nem vagyok egy
túl jó hazudó. Bár nem mondanám el senkinek, de valaki sőt valakik már tudják,
csak azt nem, hogy ki tette. De egy próbát megért :
- Nem, nem mondanám. De ne aggódj. A drágalátos barátod
megfenyegetett, hogy, ha elmondom annak következménye lesz – próbáltam úgy
tenni, mint, aki nem hazudik. Szerintem egészen jól alakítottam…
- Szerintem hazudsz – vagy még sem sikerült meggyőznöm?
- Miért tenném?
- Mert tuti élnél a lehetőséggel! Én is ezt tenném – a
szemében valami felizzott. – Ő a barátom. Az egyetlen. Ha ő már nem lenne
mellettem, nem is tudnám mit kezdenék magammal.
- Egy halálistennek mindig fel kell készülnie a halálra és
arra, hogy elveszíti a bajtársait…
- Te engem kérlek, ne oktass ki – furcsa volt, hogy megkért
és nem csak simán leüvöltötte a fejemet…
- Sajnálom. De ha nem bánod, elmentem… - majd elindultam, de
két másodperc alatt megint előttem termett- Villámlépés... – suttogtam.
- Nem! Nem engedem, hogy tönkre tedd az életemet!
- Nem ragaszkodsz kicsit túlságosan is Izohoz? Meg kell
találnod a saját utadat és nem mindig mögötte járnod…
- Nekem ez így tökéletesen megfelel! – emelte fel a hangját.
Soha nem láttam még kiabálni, most sem ez történt, de hangosabban mondta, mint
általában. Hírtelen a kardja után nyúlt. – Tényleg még csak meg sem mutattam
neked a kardomat. Pedig már Izoét láttad nem? Ha köztünk marad elmondom, hogy
az enyém sokkal szebb, legalábbis szerintem. De kérlek ezt neki ne mondd el! De
úgy sem fogod tudni… - ez az utolsó mondta nem tetszett. A hüvelyből egy tömzsi
kard bújt elő. Nem volt hosszú, de széles. Mint egy hentes kés, legalábbis
nekem ehhez hasonlított. Nem láttam benn szépséget, de úgy véltem jobb, ha ezt
nem mondom ki. – Figyelj én nekem semmi bajom nincs veled, de nem akarom
elveszteni Izot és te közém és közé akarsz állni. Sajnálom, de most meg kell,
hogy öljelek…
- Igen? És azt hiszed ezzel el is érsz valamit? Akkor téged rúgnak
ki és ott vagy, ahol a part szakad – meglepően nyugodt volt a hangom.
- Nem, mert nem jönnek rá, hogy én voltam… - egyre közelebb
jött. Talán azért voltam eddig nyugodt, mert azt hittem csak viccel. De most
egyértelművé vált számomra, hogy nem. Komolyan gondolja. Megfordultam és
futásnak eredtem. Tudtam, hogy ennek nincs semmi értelme, mert tudja a
villámlépést, de mást nem nagyon tehettem. Elestem egy faágba. Körülbelül úgy
nézhettem ki, mint egy rossz horror film főszereplője. A térdemet sikeresen
felnyúztam, de gyorsan felálltam és mentem tovább. Egyszer csak Tani előttem
termett.
- Szárnyalj szélmacska! – mormogta a kardnak. Ebben a
pillanatban erős szél löketet éreztem. Nem bírtam a lábamon maradni.
Felrepültem a széllel együtt. A baj nem is az volt, hogy mikor leestem mindem
fájt, hanem, hogy volt valami plusz a támadásában. A testem minden szegletén
véreztem. És nagyon fájt, pedig csak kisebb sebek voltak.
- A kardom manipulálni tudja a szelet. Erősségét,
gyorsaságát, mindent… A karcolások a testeden szintén az én művem. És ennél
csak erősebb támadásaim vannak. Szélmacska – kapta újra a kardot maga elé és
egy újabb támadást indított. Az egyik kezemmel megpróbáltam védeni az arcomat,
míg a másikkal pedig kapaszkodtam valamibe. De ez most sokkal erősebb volt,
mint ez előző. A karcolások mélyebbek és
fájdalmasabbak voltak. Nagyon sok vért vesztettem. Elkezdtem szédülni.
- Harmadik támadás – még csak fel sem állhattam megint
lecsapott. Megint a levegőben végeztem, de sokkal nagyobbat estem. Földre
érkezéskor kificamodott a vállam. Szinte meg sem éreztem… Több sérülésem volt,
ami jobban fájt. Most már meg sem próbáltam felállni. Nem volt hozzá elég erőm.
Láttam, ahogy Tani egyre közelebb jön. De ez volt az utolsó dolog, amit láttam.
A vérveszteség miatt elájultam. Pont legjobbkor…
Volt még valami, amire emlékeztem. De nem tudom megmondani,
hogy csak álmodtam, vagy tényleg megtörtént… Néhány darab rózsaszín virágszirom….
(Byakuya szemszöge)
Éppen Lola bátyjával beszéltem. Kiderült számomra, hogy a
fiú még csak nem is tudta, hogy szoktam edzeni a lányt. Ezt így nem mondtam ki,
de egy alkalommal azt mondta, hogy nem tudja hova jár a húga esténként. Ebből
következtettem ki… Nem is akarom elárulni. Majd Lola megteszi. A sebekről sem
tudott semmit. Pedig biztos voltam benn, hogy azok egy lélekkardtól származtak.
Amikor ezt megosztottam vele, nagyon ideges lett. Éppen erről beszéltünk,
amikor a lány hírtelen feltépte az ajtót.
- Layla mégis mi a franc történt? – már megint ez. Miért
szólítja Laylának? Nem tudom miért, de egyre jobban el kezdett érdekelni. Lola
nem válaszolt, amikor meglátta, hogy én is ott vagyok elrohant.
Még körülbelül másfél óráig beszéltem a bátyával majd
elindultam haza. Amikor kiléptem az ajtón éreztem a lány lélekenergiáját az
erdőből. Biztos gondolkodni ment oda. Nem nagyon izgatott, mentem tovább. Közben
besötétedett. A birtok messze volt ettől a háztól és én nem akartam sietni,
ezért láthattam meg, amit. Az erdőből egy szélcsapást láttam meg. Nem túl
nagyon, de biztos voltam benne, hogy egy kard ereje volt. Lola lélekenergiáját
is onnan éreztem. Hírtelen eszembe jutott két kéz rajtuk két mély vágás. Mire
észbe kaptam volna elindultam villámlépésekkel az erdő felé.
Az erdő mélyén találtam rájuk. A lány ájultan feküdt és egy
alak tartott felé. Az alak felemelte a kardját és egy támadást indított a
földön heverő test felé.
- Hullj le ezer virágszirom – rántottam elő a kardomat. Lola
testéhez irányítottam, így sikerült megvédenem az alak támadásától. A következő
pillanatban már mellette voltam. Körülötte sok vér volt. A testén mindenhol
sebek. Az alakra néztem. Már láttam valahol. Az akadémián. Ő is egy tanuló
volt.
- Egy-egy-egy k….ka.. kapitány? – dadogta össze- vissza. Majd
hátrált néhány lépést.
- Állj meg- adtam ki parancsolóan, de nem hallgatott rám.
Elfutott. Nagyon hamar utolértem. Bár tudta használni a villámlépést nem olyan
jól, mint én. Egy csapást mértem a tarkójára és ő elájult.
Visszamentem Lolához. Óvatosan felemeltem a testét. Tudtam
jól, hogy a bátyja most nincs teljesen olyan állapotban, hogy így lássa a
húgát.
Így elindultam a Kuchiki bírtok felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése