Másnap nem mehettem el iskolába. A bátyám nem engedett el.
Otthon töltöttem az időmet. Olvasgattam és pihentem. Este öt körül Kenzo
hazaért.
- Minden rendben volt? – lépett be a konyhába.
- Naná – újabban nagyon aggódik, ami nem is meglepő. Még
beszélgettünk egy kicsit, de láttam rajta, hogy nagyon fáradt, így elküldtem
pihenni. Az utóbbi időben nem aludhatott sokat… És ennek én vagyok az oka.
Miután lefeküdt én is elmentem. Ugyan nem volt késő és
másnap sem volt iskola, - mert hétvége lesz - de reggel korán akartam kelni.
Már megszoktam a korán kelést. Reggel kikecmeregtem az
ágyból és elmentem fürdeni. Felvettem a ruhámat majd valami reggeli félét
csináltam magamnak. Nem akartam felkelteni Kenzot, de szó nélkül elmenni sem
volt kedvem. Így hagytam egy üzenetet az étkező asztalon: „ A könyvtárban vagyok … Layla. Majd
elindultam az említett helyre.
A könyvtárba érve láttam, hogy nem ugyanaz a könyvtáros van,
mint, akivel múltkor találkoztam. Ez a személy nem volt annyira szimpatikus,
mint az előző. Szóval nem beszéltem vele. Elmentem a pult mellett azokhoz a
könyvekhez, amiket már ismertem.
A hétvégémet olvasással töltöttem. Történeteket,
nyilatkozatokat, kitalált meséket. Szerettem a könyvtárban lenni.
Hétfő reggel frissen és pihenten indultam az akadémiára.
Korán be is értem. Elővettem egy tankönyvet és elkezdtem tanulni. Egyszer csak
egy alak ült le mellém. Nem néztem fel, nem törődtem vele.
- Szia! Az én nevem Dan Hiro! – szólalt meg az alak. Hírtelen
nem is gondoltam volna, hogy hozzám beszél.
- Az enyém Hayata Lola – néztem az ismeretlenre. Egy fiú
volt. Ezelőtt nem láttam. Nem volt az osztálytársunk, legalábbis nem éveleje
óta. Barna szemei voltak. Azzal vizslattak engem. Barátságosan és melegen
nézett rám. A szemei kíváncsiságot sugalltak. Tett egy mozdulatot, amivel
félhosszú, barna haját kiseperte az arcából.
- Láttam, hogy itt ülsz magányosan és gondoltam ide jövök
hozzád! Eggyel magasabb osztályba jártam, csak sikerült megbuknom. A barátaim
mind átmentek, így most egyedül maradtam. Gondoltam összefoghatnánk. Már több
napja járok az akadémiára megint, és észrevettem, hogy ebben az osztályban
eléggé klikkesedtek az emberek. Viszont te nem mentél egyik klikkhez sem ennél
fogva következtetem, hogy nem tartozol közéjük… Vagy nincs igazam? – nézett a szemembe.
Miközben beszélt, észrevettem, hogy szeplős. De egyáltalán nem állt rosszul
neki, sőt kifejezetten jól állt.
- De talán egy kicsit – válaszoltam. – Nem láttalak ezelőtt.
Mióta jársz ide?
- Elvileg iskolakezdés óta, de egy baleset miatt nem tudtam
jönni. Két napja járok ebbe az osztályba.
- Baleset? Mégis milyen? – kezdett érdekelni, amit mondd.
- Edzés. Gyakoroltam a barátaimmal és sikeresen
belefordultam egy- két támadásba. Majd a kórházba kötöttem ki… - mosolyodott
el. Szép mosolya volt. Majd fogta a ruhája úját és feltűrte. A kezein hosszú
vágások voltak. Pont, mint az enyémeken. – Ez is a gyakorlásom eredménye –
mutatott végig a kezén.
A tanár úr ekkor lépett be a terembe.
- Foglaljanak kérem helyet – majd elkezdte az órát. Mágia
tannal kezdtünk. Az első tíz percben rendesen figyeltem és jegyzeteltem.
Viszont 10 perccel később egy kis cetli repült elém. Rajta egy szöveggel: Nos én elmondtam, hogyan szereztem a
sebeimet… És te? Mi történt a karoddal?
Balra néztem. Az üzenet Hirotól jött. Egy szót írtam a lapra
: Titok. Majd visszaadtam a lapot a
szomszédomnak. A figyelmemet megint az óra kötötte le. Majd újra egy cetlit
láttam magam előtt.
Szerinted mi történne,
ha a tanár szakállába masnikat raknánk, amíg alszik? – állt rajta. A tanár
úrra néztem és a hosszú szakállára. Hírtelen elfogott a nevetés. Alig bírtam
visszafogni. Majd a következőket véstem vissza.
Nem tudom, de nem is
fogjuk megtudni… A tanár úr SOHA nem alszik. Legalábbis úgy néz ki. Nézz rá…
szerinted alszik bármikor is??
Majd visszaadtam a lapot. Hiro mellettem a szájára tette a
kezét és megpróbálta visszafogni a nevetést.
Szerencsére a tanár úr mind ebből semmit sem vett észre. Ez
az előnye annak, hogy hátul ül az ember.
A nap további részét levelezéssel és beszélgetéssel
töltöttük. A másikról nem sokat tudtunk meg, mert a beszélgetéseink rend
szerint hétköznapi témákból álltak. Vagy
viccelődésekből. Hiro szeretett eljátszadozni a mi lenne, ha… gondolattal.
Például vívás óra közben oda súgta nekem:
- Szerinted mi lenne, ha vívóbotok helyett, lufikkal
harcolnánk? Végül is sokkal biztonságosabb lenne… Nincs igazam?
Miután az óráink véget értek felajánlotta, hogy hazakísér.
Én elfogadtam. Tudtam jól, hogy Byakuya úgy sem fog ma edzeni…
- Egész közel laksz az akadémiához – mondta mikor a
házunkhoz értünk.
- Jah. Miért te hol laksz? – kerestem a kulcsot a táskámban.
- A másik irányba. A város szélén. De nem bánom! Szeretek
korán kelni! – mosolyodott el. Majd elköszöntünk egymástól és én beléptem a
házba.
Megírtam a leckémet és csináltam valami vacsora szerűséget.
A sok szabadidőmmel nem tudtam mit kezdeni, ezért elkezdtem
házimunkát végezni. Mire a bátyám hazaért minden csillogott- villogott.
- Mi történt? Valaki betört és rendet rakott – lépett be a
szobámba.
- Hahaha… Igen az a valaki ÉN voltam – néztem Kenzora.
- Ha te mondod… Kinek fizettél és mennyit, hogy takarítson
ki? – ugratott tovább. Fogtam egy párnát az ágyamról és hozzávágtam.
- Inkább köszönd meg!
- játszottam meg a sértődöttet.
- Köszi, hogy arcon vágtál egy párnával… Így megfelelő?
- Huh… Reménytelen!
- Legalább hasonlítunk egymásra… - nézett rám és elkezdett
nevetni. Én is beszálltam és együtt nevettünk és ugrattuk a másikat.
Esküszöm, mindjárt
elalszok! – olvastam Hiro üzenetét. Történelem órán ültünk. Természetesen
leghátul. Tényleg elég nyúzottnak nézett ki. Mint, aki nem aludt egész este.
Szerintem érdekes az
óra… És aludni este kel – dobtam vissza.
Honnan tudod, hogy nem
aludtam? Már kémkedsz is utána, vagy mi? – jött vissza a lap.
Csakis. Direkt követtelek
este, és MINDENT láttam. Tudom miért vagy fáradt! - mikor elolvasta, hírtelen meglepődött,
majd elmosolyodott.
Oh szóval láttad,
ahogyan alszom? És, hogy reggel korán kelek? Elég hideg volt kint… Nem fáztál,
miközben utánam kémkedtél? – csak pár perccel később adta vissza, mert a
tanár úr elkezdett figyelni ránk.
Honnan tudod, hogy
kint voltam? A házatokból figyeltelek! Beosontam…- egész órán ez a
beszélgetés folyt le köztünk. Én próbáltam elhitetni vele, hogy ott voltam nála
este, ő pedig próbálta ezt megcáfolni.
- Jó.. meggyőztél…Elhiszem, hogy szerény személyem után
kémkedsz – ült fel a padra. Még csak néhány perce csengettek ki.
- De most komolyan? Miért vagy ennyire fáradt – ültem mellé.
- Este sokáig.. dolgoztam – nyögte végül ki. Nem faggattam
tovább. Ő sem tette, amikor a kezeimen lévő sebről akart tudni. – De te már
amúgy is tudod – mosolyodott el. – Hiszen ott voltál! Te magad mondtad. Így nem
is kell semmit sem magyaráznom…
- Ok. Győztél! – nevettem fel.
A nap többi része nagyon hamar eltelt. Hiro megint
hazakísért, hiába mondtam neki, hogy nem kell.
Otthon meglepetésemre Kenzo várt.
- Hát te? Hogy- hogy ilyenkor? – léptem be a konyhába, ahol
újságot olvasott.
- Én is örülök, hogy látlak… Köszönöm kérdésed, jól vagyok! –
tette le az újságot. – A gyűlés ma hamar véget ért – válaszol, miután látta,
hogy nem fog tőlem más kérdést kapni. – És neked? Hogy telt a napod?
- Békésen és nyugisan.
- Ez meglepő Layla! Neked vannak békés napjaid? – nevetett,
de én nem.
- Ne hívj a rendes nevemen – kértem.
- Miért ne? Itthon miért ne? Nincs itt senki, aki
meghallaná!
- De túlságosan is hozzászoksz.
- Nem érdekel! Akkor is a neveden foglak hívni, ha bűnnek
fog számítani ez a tett! És kész – zárta rövidre.
- Hát jó – adtam be a derekamat. Egy próbát megért…
- Layla!- szólt utánam, amikor léptem ki a konyhából.
- Igen?
- Már régebben meg akartam kérdezni, de gyengélkedtél és nem
akartalak zavarni…
- Kezdek félni…. Mit szeretnél? – léptem vissza a konyhába
és zártam be magam mögött az ajtót.
- Amikor megsérültél… Előtte a hatodik osztag kapitánya itt
járt és elmondta, hogy a kezeiden lélekölő általi sebek vannak… Honnan tudott
erről? – nézett a szemembe. Nem akartam sem hazudni, sem kitérni a válasz elől.
Így hát elmondtam mindent. Hogy Byakuya edzett, és így találta meg a sebeimet. Hogy
őmiatta maradtam sokáig el, és neki köszönhetem, hogy átmentem a vizsgán.
Kenzo meg volt elégedve a válaszommal.
- Tudtad… - nem kérdeztem, kijelentettem.
- Nem, csak gondoltam – válaszolt pár perc után.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el előbb.
- Nem tudom miért nem tetted, de megbocsátok. Mit kérsz
vacsorára? – váltott hírtelen témát.
- Amit szeretnél – majd kimentem a konyhából egyenesen be a
szobámba.
Az elkötkező két hétben semmi érdekes nem történt. A suliba
Hiroval hülyéskedtünk, nevettünk, tanultunk, beszélgettünk. (Igen néha
tanultunk is.) Megtudtam, hogy egyke és a szüleivel él. Szeret az erdőben
bóklászni és felfedezni. Ezen felül szeret a könyvtárba járni. Megosztottam
vele, hogy én is.
Az akadémián a teljesítménye egy szinten volt velem. Szóval
nem volt nagyon tehetséges.
Egyik nap órák után odajön mellém.
- Nem, nem kísérhetsz haza! – tettem fel a kezeimet és
viccesen megálljt parancsoltam.
- Háát jó, de akkor lenne egy kérdésem… - mosolyodott el
sejtelmesen.
- Előre félek… Mondd!
- Csinálsz bármit is délután?
- Nem, nem igazán – a szemében az öröm villant fel. Ezt a
választ vártam.
- Akkor gyere velem! Meg akarom mutatni az erdő egy csodás
részét! Ígérem, hazaviszlek majd és nem hagylak el.
- Benned kéne bíznom.. hát jó, ha nincs más választásom.
Majd elindultunk. Az ellenkező irányba, mint amerre lakom.
Kiértünk a város szélén elhelyezkedő erdőhöz. Habár a házunk mögött is van egy
kisebb erőd, korántsem akkora, mint ez. Pedig eddig azt hittem nagynak.
- Ha itt elmersz hagyni… megöllek - néztem Hirora.
- Pedig pont azt akartam tenni! Na, gyere utánam.
- Esküszöm, tudom, hogy ezt még meg fogom bánni – majd elindultam
a barátom után. Igen most már bátran ki merem mondani, hogy Hiro a barátom. Az
egyetlen, de ez más kérdés.
Az erdő gyönyörű volt. Itt nem folyt kis patak, de a fák
sokkal zöldebbek és élettel telibbek voltak. Végig madarak csicsergését
lehetett hallani. Egy-egy kis virág megbújt a fák tövénél. Néhányat sikerült
felismernem, de sajnos nem nagyon szoktam természet ismereten figyelni. Ahogy
senki sem. Kéthetente egyszer van ilyen órán, és mindenki unja…
- Itt is van – mutatott előre.
Egy kis rét volt. Az egész belepve piros pitypanggal. Szinte
a zöld fű sehol sem látszódott. A rét félhold alakú volt.
- Egy vörös Hold – mondtam ki.
- Nekem is ez jutott róla eszembe – nézett rám az idegen
vezetőm.
Még két óráig ott maradtunk. Hiro felvágott azzal, hogy
szinte mindent ismert az erdőben: a madarak fajtáit, a virágok neveit, a fák
korit…
Majd elindultunk haza. A Nap már lement, mire hazaértem. Szerencsémre
a bátyám nem volt otthon, így nem is tudta rajtam számon kérni, hogy hol
voltam.
Elkészítettem a házimat, vacsiztam, lezuhanyoztam, és ágyba
bújtam.
Az álmomba Kuchiki
Byakuya szerepelt, de másra már nem emlékeztem másnap reggel. Az álom tova tűnt
és csak ennyi maradt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése