A fejemet az asztalra döntve vártam, hogy elkezdődjön az
óra. Éppen az esti álmomon gondolkoztam,
amikor valaki megbökte a hátamat.
- Szép jó reggelt! – köszönt rám Hiro – mintha egy kicsit
fáradt lennél!
Válaszadás helyett inkább visszatettem a fejem az asztalra.
Barátom ezt zokon vette és addig piszkált még végül kénytelen nem voltam a
teljes figyelmemet rá fordítani.
- Szóval a kisasszony mit is csinált, ami miatt nem aludt? –
nézett rám, miközben fülig ért a szája. Elképzelem, hogy mennyire örül annak,
hogy végre sikerült elérni, hogy rá figyeljek.
Lenyúltam a táskámhoz, és elkezdtem kipakolni, miközben
válaszoltam.
- Semmit. Az ember nem lehet csak úgy fáradt?
- Áltatában oka van a fáradságnak.
- Hát most nincs! – vágtam rá.
- Huuuh valaki harapós kedvében van…. – mosolygott még
mindig. A következő pillanatban lépett be a tanár. Mindenki felállt, és
köszöntötte. Majd mikor visszaültünk Hiro ott folytatta, ahol abbahagyta, csak
halkabban. – Szólsz is ma hozzám, vagy
csak elüldögélsz magadban?
- Abban az esetben, ha nem akarom kicsapatni magamat, akkor
az utóbbit választom – jegyzeteltem a füzetembe. Eléggé rosszul álltam, sajnos.
Ideje volt összekapnom magam, mind testileg, mind tanulásilag. És az kicsit sem
segített, hogy Hiro nap, mint nap elvonta a figyelmemet a hülyeségeivel. Persze
ebben nem csak ő a hibás. Én is eléggé kapó voltam rá.
De ettől függetlenül nekem voltak rosszak a jegyeim. Nem
mintha ő kitűnő tanuló lett volna… Szó sincs róla. De a két hét alatt mióta
ismerem mindig jobb dogát írt, mint én.
Hiro meghúzta a hajamat. Mérgesen felé fordultam. Tudja
nagyon jól, hogy utálom, amikor a hajamat piszkálják. Azaz én tulajdonom, és
csak én birizgálhatom.
- Nem akarlak megzavarni. Biztos nagyon fontos dolgon jár az
eszed, de az előbb éppen azt mondtad, hogy nem akarsz megbukni. Ennek ellenére
egy szót sem írtál le, vagy nyolc perce. Ráadásul úgy nézed a padot, mintha
lenne valami odaírva… Csak nem én jártam a fejedben? – éreztem, ahogy a vér a
fejembe tódul.
- Csak szeretnéd barátocskám, csak szeretnéd!
- Az arcod éppen másról árulkodik! – majd egy ünnepélyes
mozdulattal a tanári asztal felé mutatott, jelezve, hogy inkább figyeljek.
Az óra végeztéig nem is szólalt többet meg. Kicsengetéskor
felültem a padra és onnan kezdtem el Hirohoz beszélni.
- El sem hiszem, hogy kibírtál majdnem egy órát, anélkül,
hogy megszólalnál.
- Érted bármit. Még ha egy ilyen nehéz dologra is kérsz meg!
Szóval elárulnád, hogy miért is vagy ennyire fáradt? – ült mellém fel a padra.
- Mondtam már, hogy nincs különösebb oka. Egyszerűen fáradt
vagyok és kész. És ideges, mert sokat kéne tanulnom…..
Barátom köhögést színlelt – Te szoktál tanulni? Na ne
butáskodj!
Összehúzott szemekkel és a lehető legmérgesebb arcommal rá
néztem – Ez nem vicces. Komolyan kéne vennem az iskolát, és neked is. – Hiro
meg sem várta a mondtat végét, elkezdett nevetni. – Mi olyan vicces?
- Néztél már tükörbe, miközben ilyen vicces arcot vágsz?
- Ez nem vicces arc, ez mérges.
- Hát akkor én újra értelmezem a mérges jelentését…. Mert,
hogy ez nem az , az biztos.
- Jó,jó legyen neked igazad – hagytam rá, majd felálltam és
elővettem a következő órára szükséges cuccomat.
Még hat idegtépő, lassú, unalmas órát kellett kibírnom,
mikor végre mehettem haza. Hiroval. Próbáltam meggyőzni, hogy ne kísérjen el,
de nem tudtam rávenni. Útközben mindenféle vicces dolgokról mesélt.
Az ajtónk előtt elváltunk.
- Megjöttem – kiáltottam be.
Válasz nem érkezett, ugyanis a bátyám a szobájában aludt.
Halkan letettem a cuccaimat és elmentem sétálni egyet. A
felé az erdő felé mentem, amit Hiro mutatott meg nekem. Tudtam, hogy nagyon
esélyes vagyok annak, arra, hogy eltévedjek, ezért nagyon figyeltem, hogy merre
megyek. Ez az erdő egyszerűen csodálatos volt. A benne élő állatok, növények
egytől egyik gyönyörűek. Többször kéne megkérnem Hirot, hogy hozzon el, és
akkor minden figyelmemet a tájra fordítanám, és nem arra, hogy ne vesszek el.
Egyszer csak egy kis mozgásra eszméltem fel. Nem messze
tőlem valami a fákat és bokrokat mozgatta. Gondoltam valami mókus, vagy őz és a
kíváncsiságom miatt elindultam arra. Arra viszont végképp nem számítottam, hogy
egy ember lesz. Körülbelül tíz méterre tőlem egy alacsony, púposhátú lélek
állt. Lassan elindult felém.
- Öööö segíthetek valamiben? – a krákogó hang, amit kiadott
egyáltalán nem tetszett. Hirtelen egy emlék kúszott a gondolataimba. Egy emlék
még nagyon régről. Amikor még a Peremvidéken laktunk és volt egy kedvesnek hitt
öreg szomszédunk. Az asszonynak, amikor Kuchiki kapitány megölte ugyanolyan
aurája volt, mint most ennek a léleknek előttem. Éppen ezért talán csak
ösztönből, de elfutottam a másik irányba. Meglepően könnyen lehagytam. Talán
csak paranoiás vagyok, de akkor sem volt kedvem több időt töltenem azzal a
személlyel.
Viszont ekkor eszméltem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok.
Igen Layla szép volt! Ez jól megcsináltad! Lassan elindultam arra, amerre a
helyes utat gondoltam, de egy kis tónál kötöttem ki, amire egyáltalán nem
emlékeztem. Leültem a tó mellé és elkezdtem gondolkozni. Valahogy csak
kijutok... De jobb lesz, ha sietek különben a bátyám még egy felderítő csapatot
küld utánam…
Javában azon gondolkoztam, hogy, hogy jutok ki, amikor
észrevettem, valaki áll mellettem. A lélek volt, aki elől az előbb elfutottam.
Hát igen… ez az én szerencsém. Eltévedek, ráadásul egy tök ismeretlen
személlyel, akitől feláll a szőr a hátamon és nem mellékesen kezd
besötétedni...
- Elnézést, de ön nem tudja, hogy merre lehet kijutni? –
próbáltam elővenni a legbarátságosabb hangomat. De válasz megint csak krákogás
volt. Tettem egy lépést hátra miközben beszéltem. – Na jó, akkor én el is megyek
valamerre – mindegy merre, csak távol tőled!!! Válasz megint csak krákogás, de
ezúttal a kezemre tette a kezét. Nem tudom miért, de undor futott végig a
testemen. Valahogy nagyon, de nagyon nem tetszett, hogy hozzám ér….
Megpróbáltam levenni a kezét rólam, de meglepően erős volt. Sőt nagyon erős!
Ebben a pillanatban azonban valami más is feltűnt. Habár ő nagyon erős volt, én
fele annyira sem, mint általában. Már megmozdulni is fájt. Pontosan úgy, mint
pár éve, amikor még Peremvidéken laktunk. A lélek arcán széles mosoly terült
el. Ekkor két dolog tűnt fel. Egyrészt, hogy nincs lélekenergiája, másrészt,
hogy elszívja az enyémet…Még egy próbálkozást tettem, hogy kiszabadítsam magam,
ennek viszont az lett a következménye, hogy hátrébb kellett lépnem. Mögöttem,
viszont már nem volt talaj, csak a patak. A lény elengedett és undorodva
hátraugrott egyet abban a pillanatban, amikor belesetem a vízbe. A vízbe, ami
meglepően mély volt. Nem egy átlagos kispatak.
Megpróbáltam felúszni, de hamar rájöttem, hogy ez csak
képzeletbe megy. Semmilyen erőm nem maradt már… A levegőm szinte pillanatok
alatt elfogyott. Nem akkor sem fogok úgy meghalni, hogy egy hülye kis patakba
fulladok! Összeszedtem minden erőmet és meglepetten vettem észre, hogy, ha csak
kicsit is, de tudom mozgatni a karomat… Ismétlem, csak kicsit. Ekkora azonban
már elfogyott a levegőm. Éreztem, ahogy a víz a tüdőmbe tódult. És azt is,
ahogy kezdem elveszíteni az eszméletemet. Levegőt próbáltam venni, de ennek
csak az lett a következménye, hogy még több víz került a tüdőmbe. Az utolsó
dolog, amire emlékszem, az a sötétség, ami körbe vett.
* * *
Az első dolog, ami eszembe jutott, az az, hogy milyen
könnyen tudok lélegezni. Ekkor jöttem rá, hogy a parton vagyok. Habár talpig
vizesen és fáradtan, de éltem. Körbe néztem, de nem láttam semmit. A Holdat
felhők takarták el, és már nagyon sötét volt. A közelben nem volt senki.
Legalábbis senki, aki lélekenergiával rendelkezett volna. A fura lény is
eltűnt. Semmi jele nem volt, hogy itt lett volna.
Mégis, hogy kerültem ki a vízből? És mi történt? … És a
legfontosabb, hogyan jutok haza?...
A szél sem segített sokat. Egy gyenge fuvallattól is
elkezdtem volna reszketni, de most erőteljesen fújt. A közelben egy kis rést
pillantottam meg. A fák és a bokrok ágai le voltak vágva. Amikor erre jöttem
tuti nem volt még ott. Mivel más ötletem nem volt, elindultam arra.
Egyértelmű, hogy valaki járt már arra, előttem és az a
valaki csinált egy kis ösvényt. Negyedórányi
kóválygás után kijutottam. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni az
utaknak… Ekkor a ruhám már félig száraz volt, köszönhetően a szélnek. Cserébe
viszont holnapra tuti náthás leszek. De jelen pillanatban ez volt a legkisebb ok,
amiért aggódtam.
Óvatosan nyitottam ki a házunk ajtaját. Bekukucskáltam, de
mindenhol sötét volt. Körbe néztem, viszont a bátyámnak hűlt helye volt. Biztos
éppen egy gyűlésen ül. Az én legnagyobb szerencsémre.
Levetettem a ruháimat és a forró zuhany alá álltam. Olyan jó
érzés volt, hogy fél óráig zuhanyoztam.
Ezek után gyorsan felhúztam a pizsimet és ágyba bújtam. Az álom rögtön
el is nyomott.
* * *
- Layla! Tudtommal már a második órád kezdődik! – ez volt az
első dolog, ami elért a tudatomig. Az ágyam mellett Kenzo ült és, ahogy
elnéztem már egy ideje próbált felébreszteni.
- Hogy mi? Ki? Mikor? Mit? Kit? – dörzsöltem meg a szemem és
nyomtam el egy ásítást.
- Csak annyit mondtam, hogy ellógtál egy órát – erre rögtön
kipattantam az ágyból és az órámra néztem. Igaza volt.
- Franc! Miért nem szóltál előbb??
- Mert most értem haza. És meglepetésemre itthon találtalak
– közben gyorsan kapkodtam össze a cuccaimat. A világ leggyorsabb felöltözését
hajtottam végre, és pár perccel később már rohantam is a suliba. A tegnapi nap
szinte már csak egy emlék volt. Ha nem lenne bedugulva az orrom, talán azt
gondolnám, hogy csak álmodtam. Csengetés után pár perccel estem a terembe be.
- Áh Hayata kisasszony! Örülök, hogy megtisztelt minket a
jelenlétével – még csak be sem csuktam magam után az ajtót már kaptam a szidást
a tanártól.
- Elnézést – nem volt értelme magyarázkodni. Soha sincs
értelme.
- Órák után beszédem van önnel! Most fáradjon helyre!
- Igenis – úgy tettem, ahogy mondta. Leültem Hiro mellé.
Vagyis sokkal inkább lehuppantam.
Barátom felhúzta az egyik szemöldökét és felém fordult. Ez
nem ér! Én annyit próbálkoztam már azzal, hogy csak az egyik szemöldököm húzzam
fel, de soha nem ment. Ő meg úgy csinálja, mintha ez totál természetes lenne.
- Minden rendben? Mintha jobban megviselt lennél, mint
tegnap…
- Jah persze, minden – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Te megfáztál? Orrhangod van… Merre voltál tegnap? – a
szeme aggódást sugallt.
- Az erdőben és beleestem egy patakba… - jobb is ennyi, ha
előadnám, hogy valami megtámadott még a végén diliházba küld. Hirtelen félelem,
és ha lehet még több aggódás ült ki az arcára.
- Az erdőben? Mármint melyikben? – ez a kérdés meglepett.
Nem mindegy az neki?
- A házatokhoz közeliben.
- Lola…. Az a hely rohadt nagy. Simán el is tévedhettél
volna – nézett el más irányba – Legközelebb ne menj egyedül! – a félelmet a
hangjában, és a szemében nem tudtam hova tenni.
- Igenis főnök! Megértettem!
- Ez nem vicces! Komolyan beszéltem! SOHA többet ne menj oda
egyedül! – akkor sem nézett a szemembe, miközben ezt mondta.
Rá hagytam a dolgot. Óra után odamentem a tanár úrhoz.
- Szeretett volna velem beszélni! – előre felkészültem, hogy
mit fog mondani. Valami olyasmire számítottam, hogy ki akar majd rúgatni, vagy
egy életre megszid. Ehelyett a válasza igencsak meglepett.
- Igen. A lógását adminisztráltam, amit majd valakinek le
kell igazolnia. Ezen felül órák után maradjon itt és takarítsa ki a termet,
illetve a folyosót. Gondolja ezt büntetésnek. Megértette?
- Igen – ennyi? Nem is volt nagyon mérges. Úgy tűnik, jó
napja van.
A következő óra vívás volt. Mondtam már, hogy mennyire
szeretek vívni? Remélem érezhető az irónia. Párokat kellett választanunk. Hiro
gyorsan mellém állt.
- Megengedi hölgyem? – kérdeztem, mintha csak egy táncra
kérne fel.
- Ha nem versz szét! – mosolyodtam el a saját viccemen.
- Téged? Soha! Majd azt, aki bánt téged, hercegnő! –
nevetett fel. Éreztem, ahogy kezdek elpirulni, így elfordultam és figyeltem a
tanárra, hogy mit kell csinálnunk.
A harcunk alatt éreztem, hogy Hiro meglehetősen visszafogja
magát. Pont, mint Byakuya, amikor egymás ellen harcoltunk. Bár a barátom közel
sincs olyan erős, mint egy kapitány.
Habár nem teljes erőbedobással harcolt, engem lefárasztott
eléggé. Óra után kénytelen voltam megdicsérni.
- Talán legközelebb egy erősebb ellenfélt kéne választanod,
és akkor nem kell visszafognod magad – mentünk be együtt az osztályterembe.
- Miféle visszafogásról beszélsz te? – nézett rám szép
mosolyával.
- Jah.. Tégy csak
úgy, mintha teljes erődből harcoltál volna.
- De hisz azzal harcoltam!
- Akkor meglehetősen gyenge vagy! – nevettem fel. – Nagyon
gyenge!
- Beismerem, gyenge vagyok! De kérlek, ne ítélj el emiatt!
Ohh most jut eszembe. Mit akart a szörnyeteg óra után mondani neked? Kicsapnak?
- Ne aggódj nem hagylak egyedül! Előbb leszek halálisten,
mint, hogy kicsapjanak. Csak büntetést kaptam. Ennyi – ültem le a padomra.
- Szóval ez az álmod? – Hiro is mellém ült. Elővettem a
könyveimet és lassan elkezdtem megírni a házit, ami a következő órámra kell.
Miután látta, hogy nem megy, Hiro odaadta a sajátját.
- Ohh köszi. Az álmom? Mármint, hogy érted? – kezdtem bele a
másolásba. Meglepően szépen írt, fiú létére.
- Hogy halálisten legyél. Azt a szót rosszul írtad –
mutatott a füzetembe. Gyorsan átírtam jóra.
- Ha úgy vesszük, jah.
- És miért?
- Hogy érted, hogy miért? – egyszerre nehéz volt vele
komolyan beszélni és másolni. Így több szót, többször kellett leírnom.
- Valaki azért szeretne halálisten lenni, hogy erős legyen,
valaki, hogy elmehessen a Földre, valaki, hogy kapitány legyen, valaki
bizonyítani akar. Te miért? – felnéztem a füzetekből egyenesen a szemébe.
Azokba a gyönyörű barna szemekbe.
- Hogy ne keljen többet iskolába járnom. És ne kelljen
többet ezt az undorító egyenruhát hordanom! – mosolyodtam el. Hiro arca elkomolyodott.
- Komolyan kérdeztem!
- Én meg komolyan válaszoltam. Egyszerűen csak halálisten
akarok lenni. Jobb, mint a suli – vontam meg a vállam.
- Egyszóval nincs is igazán álmod, amit meg szeretnél
valósítani. – fordult el. Én újra elkezdtem másolni.
- De van. Mégpedig, amit mondtam. Lehet, hogy nem érted meg,
de az a te bajod. És veled mi a helyzet? Neked mi lenne az a nagy álmod? – az
utolsó szót is lefirkantottam és eltettem a füzeteket.
- Hogy erős legyek. Hogy halálistenné váljak… Nem, nem is
halálistenné, hanem kapitánnyá, de minimum hadnaggyá. Hogy megmutathassam,
igenis vagyok valaki. Hogy elismerjenek. És ismerjenek – sütötte le a szemét.
- Kinek akarsz bizonyítani? – valamiért azt éreztem, hogy
meg akar felelni valakinek.
- Saját magamnak – mosolyodott el és nézett egy távoli
pontba, amit csak ő látott.
A beszélgetésünknek a csengő szörnyű zaja vetett véget.
Mindketten leültünk a székünkre és elgondolkoztunk az előbbi beszélgetésen.
Legalábbis én ezt tettem. Igaza volt Hironak. Nem volt valami nagy álmom. De
ennek az is az oka, hogy tudtam a napjaim meg vannak számlálva. Ha olyan
nagyszabású álmom lenne, mint másoknak, csak csalódnék, amikor meghalok, hogy
nem sikerült megcsinálnom. A gondolataim hirtelen áttértek a tegnaphoz. Már
olyan messzi emlék volt. De vajon ki mentett meg….? És mi volt az a lény…?
Egész órán ezek a kérdések jártak a fejembe. Különböző vicces válaszok jutottak
eszembe, mint például a tudatalattim átvette felettem az irányítást és
kiúszott, vagy egy medve meglátott és megmentett. Sok válaszom volt, de egyik
sem értelmes.
Órák után fogtam magam és elmentem a felmosóért illetve a
vödörért. A terembe kezdtem el takarítani. Egyedül. Mivel Hironak valami
programja volt, így több bocsánatkérés után, hogy nem tud velem maradni,
lelépett.
A teremmel viszonylag hamar végeztem, majd elindultam a
folyosóra. Mikor éppen vizet cseréltem egy beszélgetésre lettem figyelmes.
Elsétáltam arra, amerről a hangokat hallottam, a vödörrel a kezembe, hogy, ha
valaki meglát legyen mit mondanom, miért is vagyok ott. Ki van még ilyenkor az
akadémián? A folyosó végén az igazgató állt és éppen három emberrel
beszélgetett. A 13. osztag kapitányával,
Ukitake Juushirou-val, akivel múltkor volt szerencsém beszélni, a 8. osztag
kapitányával, Kyouraku Shunsuival, akiről eddig csak pletykákat hallottam, és a
6. osztag kapitányával, Kuchiki Byakuyával. Valamiről hevesen vitatkoztak, de
ezt csak a gesztusaikból vettem ki. Sajnos semmit sem hallottam. Az igazgató
nekem háttal ált. Míg a másik három félig felém, így bármelyik pillanatban
észrevehettek. Az, hogy eddig még ez nem történt meg, csak annak volt
köszönhető, hogy olyan kicsi a lélekenergiám, amit igen nehéz észlelni.
Lassan megfordultam és elsétáltam, VOLNA. De sikeresen
elbotlottam a saját lábamban, és nagy puffanással a földre estem. Természetesen
a vödör vízzel együtt, ami a padlón, és rajtam végezte. Na ezt is takaríthatom
fel.
- Franc – mondtam minél halkabban. Felültem, és láttam, hogy
valaki a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
- Minden rendben? – mosolygott rám a 8. osztag kapitánya
Kyouraku Shunsui. Elfogadtam a felém nyújtott kezét és talpra álltam.
- Persze, köszönöm – sütöttem le a szememet. A többi három a
folyosó végéről figyelt. Lefogadom, hogy az egész bénázásomat látták.
- Mit keres a kisasszony ilyen későn az akadémián? Csak nem
büntetésben van? – a szemében tényleges érdeklődés csillant meg. Elnéztem más
merre.
- De, ha úgy vesszük. Késés miatt – mondtam még gyorsan,
mert valahogy gondoltam, hogy ez lesz a következő kérdés. Felnevetett.
- Emlékszem, amikor én voltam annyi idős, mint maga,
állandóan a termeket kellett súrolnom. A sok lógásom miatt. Úgy látszik a
nevelés nem sokat változott az évek során.
- Shunsui nem azért vagyunk itt, hogy te sztorizgass egy
diáknak, ne feledd! – hallatszott egy igen bosszús hang. A hanghoz tartozó test
Byakuyáé volt.
- Sajnálom kisasszony! – hajolt meg és már vissza is ment a
társaihoz, akikkel rögtön el is mentek az igazgatói felé. Én meg csak álltam
ott félig vizesen és bambán. Ez a rengetek kedvesség, hirtelen sok volt nekem.
De miért is hittem azt, hogy a legtöbb kapitány szívtelen? Talán, mert Kuchiki
az.
Gyorsan feltakarítottam a folyosót és elmentem haza. A
bátyám már várt rám.
- Meglehetősen későn jöttél haza. Sok büntetést kaptál? –
tette elém a vacsorámat.
- Nem annyira, mint számítottam.
- Komolyan azt hittem reggel, hogy, ha vasvillával
szurkállak akkor sem ébredsz fel. Elég fáradt lehettél.
- Jam, aj ,vóta’ – rendes mondatot nem sikerült kinyögnöm,
mert a szám tele volt. Kenzo felnevetett.
- Előbb nyeld le! Aztán próbálj beszélni! Egyszerre a kettő
nehéz!
- Dje é metom csiáni -
próbálkoztam, de mikor rájöttem, hogy elég gusztustalanul nézhetek ki
feladtam.
Megettem a vacsimat, majd beszélgettem egy kicsit a
bátyámmal és végül elmentem aludni.
Az álmomban megint Byakuya szerepelt. De ezúttal valaki más
is. Hiro…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése