14. fejezet Álmok

- Te be szoktál járni első órákra? – tettetett meglepődést Hiro.

- Valaki ma nagyon vicces kedvében van… – tettem a táskámat a padomra. Azonban a táskám mégis úgy döntött, hogy nem szívesen maradna az asztalon, így egy dupla szaltó keretében egy szinttel lejjebb, a padlóra költözött, természetesen fejjel lefelé. Még jó, hogy odáig nem jutottam el, hogy ki is nyissam a cipzárt… Akkor szedhettem volna fel a cuccaimat is. Így csak lazán legyintettem egyet, és a táskámmal nem törődve leültem a padomba.

- Héj! – bökött meg Hiro a ceruzájával, amivel még pár pillanattal ezelőtt házit írt.

- Mondd.

- A táskád előbb öngyilkossági kísérletet hajtott végre és te nem hogy nem akadályoztad meg, hanem még ott is hagytad a mély depressziójában. Szörnyű alak vagy. Nem csodálom, hogy melletted inkább a földet választotta – nevetett fel. Csengő, bongó őszinte nevetéssel.

- Inkább foglalkozz a háziddal! A táskám lelki problémáit majd megoldom - emeltem fel a szóban forgó tárgyat. Persze csak azért, hogy kivehessem belőle a tankönyveimet. Azután már ment is vissza, ahova önmagát száműzte. A földre.

- És ezek után még te is ledobod szegényt… Oh balsors, hogy bírhatta eddig veled? – emelte színészien a kezeit az arcához, mintha tényleg mindjárt megszakadna a szíve a táskámért.

- Még egy szó, és te kerülsz a földre, nem a táskám – sziszegtem a fogaim közül.

- Az lehet, hogy én vicces kedvembe vagyok, de mi a helyzet veled? Mintha a kisasszony ma egy kicsit durci lenne – hajolt közel az arcomhoz. Túl közel. Hirtelen sok vér tódult a fejembe, és csak reménykedtem, hogy nem teljesen emlékeztetek egy paradicsomra. Szerencsére azonban Hiro úgy tett, mintha nem is vette volna észre, és azonnal kimászott a személyes szférámból.

Ettől független igaza volt. Nem voltam ma valami boldog kedvembe. Mintha az utóbbi időben lettem volna… Az elmúlt fél évet leszámítva olyan nyugis életem volt… Mégis most mi történt? Egy kapitány el kezd edzeni, a volt osztálytársaim rám támadnak, az erdőben fura alakok jelennek meg… Mintha a világ hirtelen észrevette volna, hogy én is létezem, és úgy gondolta : No tessék eddig unalmas volt az életed? Akkor pótoljuk be! És persze ott volt még Hiro is…

Villámcsapás szerűen hasított belém a tegnap esti álmom. Melyben Byakuya és Hiro egyaránt szerepelt. Egymással harcoltak, és én nem tehettem semmit. De, ha tehettem is volna, fogalmam sem lett volna, hogy melyikük mellé álljak. Mert ezt éreztem… Valamelyikkőjük mellé kellett volna állnom.

A gondolataimból Hiro szakított félbe, aki felhúzott, hogy álljak már fel. Először persze nem értettem mit akar, de, amikor megláttam, hogy mindenki áll, és a tanár úr is bent van, rögtön leesett, hogy elkezdődött az óra. Még csak a csengőt sem halottam meg…

Nem, nem is durcás az a valaki, hanem valahol nagyon messze jár…Vagy csak megtanult nyitott szemmel aludni… Ha ez utóbbi, kérlek, tanítsd meg nekem is! – olvastam a cetlin, amit Hiro tett elém.

A nyitott szemmel alvás egy titkos és régi tudomány. Sajnos a mesterem megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam a titkát. Így el kell fogadnod, hogy valamiben jobb vagyok…- dobtam vissza. A cetli azonban hamarosan újra hozzám került. Még mielőtt visszaírtam volna, a táblára néztem, majd az órára… Szép volt Layla… 10 perccel az óra kezdete után rájöttél, hogy nem mágia órán ülsz, hanem történelmen… Azt hiszem új rekordot állítottam a „nem figyelünk órán” versenyben. Óvatosan elpakoltam a cuccaimat és elővettem a jó tantárgyhoz kellőeket. Hiro a szája elé tette a kezét és úgy nevetett.

- Gonosz!- sziszegtem a fogaim között.

Majd kicsomagoltam a cetlit és elolvastam, mit írt.

Esélytelen, hogy jobb legyél. Szerintem csak kalandoztál… De mondd kiscica miről is?

Összeszorítottam a fogaimat. Ő lenne az utolsó, akinek elmondanám. Nem, ez tévedés… Byakuya lenne az utolsó, Hiro az utolsó előtti. De ez nem oszt, nem szoroz, nem mondok neki semmit.

Viszont a megszólítás… Kiscica… Argh… Normál esetben nem lenne semmi bajom bele, de most mégis volt. Csak, hogy mi?...

Arról, hogy mégis miért voltak a quincyk háborúban a halálistenekkel. De mily szerencse, hogy eme órán meg is tudom. – dobtam neki vissza. Persze nem fog tetszeni a válaszom. Tudja nagyon jól, hogy ez nem az igazság.

Megtudod? Ezt nem jelenteném ki… Csak a felét tudod meg, vagy még annyit sem. – írta vissza.

Ezt mégis, hogy érted? – nem értettem a logikáját.

Majd egyszer elmagyarázom, hogy mit is gondolok erről… De nem itt és nem most… Inkább figyelj, hogy megtudd számodra az „igazságot” ;) – tette elém, és jelentőség teljesen a tábla felé fordult, jelezve,  hogy részéről ez a beszélgetés le van zárva.

Várj! Te most leráztál? – írtam felháborodottan. Nem nézte meg rögtön. De a kíváncsisága nagyobb volt, mint az elhatározása.

Bagoly mondja verébnek… Te miről is álmodoztál? Azt hiszem kvittek vagyunk…- a legrosszabb az volt benne, hogy igaza volt.

Lassan kicsengettek. A tanár úr mielőtt elhagyta volna a termet, egy felettébb rossz mondatot mondott.

- Tanulják meg ezt az anyagot. A következő órán dolgozatot írnak belőle – majd el is ment.

- Hát ez remek… - dőltem hátra a padomban. Majd a barátom felé fordultam. – Szóval mondd csak mi a bajod a quincyk tanításával? – tettem fel azt a kérdést, ami már óra közepe óta  foglalkoztat.

- Szóval mondd csak, miről álmodoztál? – ismételte meg a mondatot, úgy, hogy közben próbálta az én hangomat utánozni. Felnevettem.

- Nem is ilyen a hangom!

- Nem, ez igaz… Sokkal szebb hangod van – nézett a szemembe, azokkal a gyönyörű barna szemekkel. Valahogy jobban örültem volna, ha csak szimplán beolt valami olyannal, hogy de igenis ilyen hangod van, vagy valami ilyennel. De ez a válasz… A vér újfent az arcomba szökött, és most tuti úgy néztem ki, mint egy paradicsom.

Hiro felnevetett.

- Mégis mi olyan vicces? – kérdetem tettetett sértődéssel.

- Semmi… - válaszolta, majd elindult az ajtó felé. – Nem jössz? – kérdeztem, majd miután látta az arcomon a meglehetettséget, hozzátette- Mágiagyakorlat jön.

- Az nem csak a harmadik óra? – kérdeztem panaszosan, de azért felálltam a helyemről.

- Nem… Valaki ma nagyon nem itt van! – borzolta meg a hajamat. Ez normális esetben felért volna egy öngyilkossági kísérlettel, de most nem szóltam egy szót sem. Óvatosan megigazítottam a hajamat és követtem Hirot.

- Az álmokról – törtem meg a csendet a tornaterem felé vezető úton. A barátom rám nézett, majd felvonta az egyik szemöldökét.

- Mi van az álmokkal?

- Megkérdezted, hogy mégis miről ábrándoztam. Az álmokról – és még nem is füllentettem nagyot. Sőt igazat mondtam. Csak azt nem árultam el, hogy egy bizonyos álom volt a téma.

- Ohh, hát ez elég kitérő válasz… - tapintott rá a lényegre. – Ráérsz délután? – váltott hírtelen hangszínt.

- Héj, már megint kihúzod magadat az alól, hogy válaszolj! – bokszoltam bele a vállába. Ettől drámaian hátratántorodott.

- Pont az szeretném elérni, hogy válaszolhassak, egy szünetben nehéz lenne elmondani. De te megakadályozol ebben az által, hogy itt és most halálos sebet ejtesz rajtam – fogta még mindig a vállát.

- Igen, ráérek, Mr. Dráma Herceg – nevettem fel, minek hatására ő is elnevette magát.

*            *           *

Délután a könyvtárba mentünk.

- Ha én összevesznék veled valamin, és te egy harmadik személynek elmesélnéd ezt, hogy tennéd? – kérdezte Hiro, miközben az egyik olvasó sarokba leültünk, ahol nem volt senki.

- Ez hogy érted? Elmondanám, hogy mi történt. Ennyi – válaszoltam. A barátom szemén láttam, hogy ez a válasz nem elégíti ki.

- Nem. Valamennyire úgy állítanád be, mintha az én hibám lenne. Mintha miattam vesztünk volna össze. Mindenki ezt csinálja, legyen szó becsületes lélekről vagy hazugról. És valahol túloznál is. Egészen biztos. És, ha az az említett harmadik személy tőlem is megkérdezné, hogy mi történt, én egy más szituációt állítanék elé. Az emberek máshogy élnek meg dolgokat. És ugyan ez a helyzet a háborúkkal is. Legalábbis szerintem – beszéd közben igazán fellelkesült. Örült, hogy végre elmondhatta valakinek az elméletét.

- Szóval a két fél egymásra fogja? – kérdeztem, amire csak egy bólintás volt a válasz. Hiro felállt, majd pár perccel később egy könyvvel tért vissza. A könyv a quincyk és halálistenek közötti háborúról szólt. Néhány mondatot felolvasott belőle a barátom, melyek egyértelműen a quincyket hibáztatták a háború miatt.

- Így már érted?

- Igen. És lehet is benne valami – mosolyogtam rá.

- Lehet? Egészen biztos, hogy igazam van – mosolygott ő is. Majd az órájára nézett. – Nekem mennem kell- sóhajtott egy mélyet.

- Menned? – néztem rá kíváncsian. – Mégis hova?

- A jegyeimnek anyám nem nagyon örül. Azt akarja, hogy többet tanuljak… - nevetett fel keservesen Hiro. Most, hogy említette, még soha nem találkoztam a szüleivel… Mondjuk ő sem az én bátyámmal, pedig már régóta ismerjük egymást.

- Ha akarod tanulhatnánk együtt is – vetettem fel a fejemben megfogalmazódott ötletet.

Hiro arca egy pillanatra elkomorult, majd újra a tipikus nevetős fiú lett.

- Nem hiszem, hogy sok jó sülne ki, ha mi ketten együtt tanulnánk- kacsintott rám.

- Igazad van- sóhajtottam. Lassan elindultunk a könyvtárból ki. Az ajtónál aztán elváltak az útjaink.

Könnyeden, komótosan sétáltam hazafele. Az utcák kihaltak voltak, pedig nem volt annyira késő. Csak egy alak jött velem szembe. Pont az, akit legszívesebben elkerültem volna. Kuchiki Byakuya volt. A tervem az volt, hogy csak elsétálok mellette, de ez nem jött össze. Amikor mellém ért, egy pillanatra megállt. Én tovább sétáltam, de ennek ellenére jól hallottam, hogy mit mondott:

- Én a helyedben nem kerülnék közel ahhoz a fiúhoz… - mire hátrafordultam már nem volt ott.