Izo elindult felém. Az a szadista mosoly még mindig az arcán
volt.
- Látom tényleg átmentél… - majd egy pillanatra megállt és
megnyalta a szája szélét. – Bevallom nem akartam elhinni. Amikor Jiro mondta,
azt hittem, hogy csak hülyül velem. Mikor sikerült meggyőzni közölte velem,
hogy nem is csak éppen, hogy átmentél, hanem szép pontszámot sikerült elérned.
Elmondta, hogy jobb voltál nála is! Ez felettébb féltékennyé tette. Engem meg
csalódottá! Reménykedtem, hogy végre kicsapnak – közben elkezdett ide- oda
sétálgatni. A kardját kihúzta a markolatából és csodálattal nézte.
- Ha jól veszem észre te is átmentél! Tehát semmi okod arra,
hogy utálj! Már nem járunk egy helyre! – miközben beszéltem szépen arrébb és
arrébb mentem, hogy minél közelebb kerüljek az ajtóhoz. De Izo elém állt. Úgy tett, mintha csak
véletlen sétált volna pont elém…
- Igen végre én is halálisten lettem. Erről a kicsikéről
jöttél rá?– mutatott a kezében tartott kardra. Egy egyszerű szamuráj kard volt,
sima markolattal - Ugye milyen gyönyörű? – kérdezte áhítattal a szemében.
Közben le sem vette a szemét a „kicsikéjéről”.
- Ö jah – hagytam rá és még egy próbát tettem az ajtó felé.
- Kérdezni akarok tőled valamit! – állt megint elém.
Hírtelen rám nézett és a kelleténél közelebb jött.
- Ö bocs, de nem lehetne holnap? Sietek! – léptem egyet
hátra.
- Muszáj tudnom! – erősködött és megint egy lépéssel
közelebb jött. Az ajtó egyre távolabb lett.
- Mondd – reménykedtem, hogy, ha végre kinyögi elmehetek.
- Tudod Jiro-t nagyon zavarja, hogy ő nem léphetett fel
egyel nagyobb osztályba. Most egyedül érzi magát… Szeretne ő is közénk tartozni
újra, de nem elég fejlett a tudása hozzá. Hogy egyértelműbe legyek: nem való
oda, ahol mi vagyunk. Nincs meg hozzá az ereje. Ahogy neked sem volt semmi
erőd! Gyenge voltál, mint a harmat… És most tessék 80% fölött teljesítettél.
Mivel tudom, hogy szegény sorból származol egyértelmű, hogy nem lefizettétek a
vizsgabiztosokat. Ennél fogva csak egy lehetőség maradt: nagyon hamar nagyon
nagy erőre tettél szert. Azt akarom, hogy mondd el, hogyan csináltad!
- Ez nem kérdés volt, hanem kérés – azonnal megbántam,
miután kimondtam, de már nem lehetett visszaszívni… Izo még egy lépéssel
hátrább kényszerített.
- Nem érdekel! Csak mondd el és kész. Azt akarom, hogy Jiro
is tudja! – kardjával közben ide-oda kezdett csapkodni. Az utolsó mondatot már
üvöltve tette meg.
- Egyszerűen csak edzettem és a bátyám segítségét kértem!
Itt maradtam órák után és gyakoroltam ennyi és nem több – halkan válaszoltam.
Reméltem, hogy lenyugszik.
- És azt gondolom, hogy ezt el is fogom hinni? – nem
sikerült lenyugodnia… - Egy egyszerű edzéstől nem fog valaki 0-ról feljönni,
annyira, mint te! Csak mondd el és kész! Hidd el hamar meglennénk! – majd még
egy lépéssel jött közelebb…
- Komolyan mondom! Miért szerinted, hogy csináltam? - a
hangom tele volt gúnnyal. Ezzel csak provokáltam tudtam jól, de nem tehettem
mást.
- Tudom is én hogy hogyan csináltad… Ezért kérdezem te cafka
– egy még egy lépéssel közelebb jött. Én hátrébb léptem, de ijedten vettem
észre, hogy mögöttem már fal van… Olyan közel jött, hogy éreztem, ahogy levegőt
vesz. A szemei izzottak.
- Mondd el – sziszegte a fogai között.
- Már elmondtam – elfordítottam a fejemet. Nem akartam a
szemébe nézni. Ekkor egy vágást éreztem a karomon. A padlóra vér csöpögött. Nem
mély seb volt, de eléggé fájt. Mikor felnéztem Izot láttam a kezébe kardjával
melynek végéről vér csöpögött le.
- Én tényleg nem akarlak bántani, de vagy elmondod, vagy nem
úszod meg ennyivel – a szemei úgy izzottak, mint egy macskáé…
- Te totál idióta vagy – a sebesült kezemhez kaptam. A
ruhámmal megpróbáltam megállítani a vérzést – Már elmondtam, amit tudok. És
komolyan, ha bántasz, azt hiszed elérsz bármit is? Maximum csak magad alatt
vágod a fát – ezt végképp nem kellett volna mondanom. Izo megragadta a torkomat
és a falnak nyomott. A lábam nem ért le a földre. Alig kaptam levegőt.
- Te szuka! Ha erről bárkinek is mondasz, bármit esküszöm, megöllek!
Nem csak téged, hanem a drágalátos kis bátyádat is! Ha jól tudom ő nem
halálisten… Csak a tanács tagja. Így nem is lenne nehéz ellenfél – mikor a
végére ért elengedett. A földre rogytam és a nyakamhoz kaptam. A levegő
boldogan áramlott újra a tüdőmbe. – Nos még mindig nem akarod elárulni nekem a
titkodat? – hajolt le mellém. A hangja nyájas volt.
Nem válaszoltam semmit. Nem lett volna értelme. Vagy
elismételtem volna ugyanazt, amit már mondtam vagy elküldtem volna melegebb
éghajlatokra, de akkor csak magamat bántottam volna…
A kardját megint felemelte és most a másik kezemen hasította
fel a bőrt.
- Egy hét múlva újra találkozunk addig kérlek szépen gondold
meg magad. És ne feledd ez maradjon csak a mi titkunk! – majd felállt és kiment
az ajtón.
A kezeim borzasztóan fájtak. Elmentem a wc-be és lemostam a
legtöbb vért. El sem hiszem, hogy senkivel sem találkoztam az iskolában… Miután
valami kötésszerű dolgot varázsoltam rá a sérüléseimre elindultam haza.
Otthon megint egyedül voltam. Kenzo gyűlésen volt. Örültem
is neki. Így nem kellett eltakarnom a kezeimet előle. Nem akartam, hogy tudjon
róla. Egyfelől ott volt, amit Izo ígért, másfelől meg ha megtudja a bátyám, hogy
miért tették ezt velem, ő is kérdezősködött volna...
Ez elkövetkező két napban mindenhova hosszú ujjúban mentem.
Nem maradtam ott órák után, hogy Byakuyával edzhessek. Féltem, hogy meglátná a
kezeimen a sebeimet. Viszont a harmadik napon sikerült elaludnom így elkéstem
az akadémiáról. Megint maradhattam ott kitakarítani a termet.
Éppen végeztem a táblatörléssel, amikor egy alak jelent meg
az ajtóban.
Kuchiki Byakuya.
- Szóval én itt fecsérlem rád a drága időmet, te pedig
táblát törölsz, ahelyett, hogy örülnél, hogy edzelek? – a hangja ellentmondás
nem tűrő volt, mint mindig. De most társult hozzá még valami, amit még soha nem
hallottam tőle. Cinizmus.
- Elnézést, de az utóbbi napokban nem voltam valami jól. Ami
azt illeti most sem! Tudja a betegségem miatt – próbáltam hazudni. Közben
felkaptam a táskámat és elindultam ki az ajtón. Elhaladtam Byakuya mellett,
amikor hírtelen után nyúlt és megfogta az egyik karomat. Gondolom csak meg
akart állítani, nem is gondolta, hogy mekkora fájdalmat okoz nekem… De ezt nem
mutathattam ki. Csak egy apró arcrezzenés jelezte, amit nagyon reméltem, hogy
nem vett észre . Mivel tovább folytatta azt gondoltam, hogy tényleg így
történt:
- Ne akarjál hazudni… Ismerem ezt a betegséget. Csak
rohamokban jelentkezik. Szóval miért is nem… - a hangja elakadt. – Minden
rendben?
- Persze, csak ismétlen egy kicsit rosszul v – most én nem
tudtam tovább mondani. Byakuya erősebben szorította meg a karomat. Csak egy
kicsivel, de ez éppen elég nagy fájdalmat okozott nekem. Ekkor fogta és felhúzta
a pulcsim úját. A seb nem volt bekötve. Az túl feltűnő lett volna. Így hát most
ott éktelenkedett egy hosszú vágás a karomon.
- Mi történt? – kérdezte, miközben a szemét le nem vette a
kezemről.
- Megvágtam. Borotvával – én tiszta hülye vagyok!!.. De
hírtelen ez jutott csak eszembe.
- Borotvával? – ekkor a szemembe nézett. Szerintem ekkor
esett le neki, hogy mit mondtam. Ekkor ért el a tudatáig, hogy egy lány talán
borotválja a kezét. Ezt onnan gondolom, hogy egy pillanatra, de elpirult.
Tényleg csak egy pillanatra, ha éppen pislogtam volna nem is látom. Aranyosan
nézett ki…
- Mutasd a másik karod – nem várta meg még engedelmeskedek.
Jól tudta, hogy úgy sem fogok. Felemelte a másik kezem és ott is felhűzte a
ruhát. Egy - talán mélyebb, mint az előző- sebet látott. – Ezek egy lélekölő
kardtól valóak nem? – hogyan ismerhette fel? Nem lehetett volna egy egyszerű
otthoni vágó kés?
- Nem – majd kirántottam a kezemet a kezei közül és kimentem
az ajtón. Futottam hazáig. Közben visszatoltam a ruhámat a helyére.
Az ajtónk előtt néhány nagyobb lélegzettet vettem, majd
kinyitottam. A következő látvány fogadott: a bátyám a konyhában áll és éppen
Kuchiki Byakuyával beszél. Vagy vitatkozik. Mikor meglátták, hogy ott vagyok
mind a ketten hátra fordultak.
- Layla mégis mi a franc történt? – kérdezte Kenzo. Ideges
volt és aggódott. Ha nem láttam volna a szemét akkor is megtudtam volna
mondani. Mások előtt soha nem hív a rendes nevemen. Csak ha nem figyel rá. Ez
akkor van, ha ideges. Szerencsére csak ritkán fordult ez elő. Nem voltam kész
egy ilyen beszélgetést lebonyolítani. Fogtam az ajtót és becsaptam maga mögött.
Kirohantam a házunk mögött lévő erdőbe. Egy folyó csordogált végig rajta. Régen
nagyon sokat jártam ide. Nyugis volt és megnyugtató. Körülbelül két órán keresztül
sétáltam befelé, a folyó mentén. Amikor már azt gondoltam, hogy kellően messze
vagyok leültem a fűbe és összekulcsoltam a kezeimmel a lábamat. Egy- két csepp
könny folyt le a szememről. Nem tudom miért… Talán, mert gyenge vagyok. Egyedül
akartam lenni, de mikor sikerült kicsit megnyugodnom elkezdtem érezni valaki
más lélekenergiáját. Jelen pillanatban nem voltam olyan formában, hogy meg
tudtam volna mondani, hogy kié, ezért felálltam és éppen be akartam olvasni az
illetőnek, hogy tűnjön el. A bátyámra vagy Byakuyára számítottam, de egyikőjük
sem volt.
Előttem néhány méterrel Tani Yachi állt. Izo egyik kutyája ő
volt, aki Izoval együtt feljebb került. Neki is egy lélekölő kard villogott az
oldalán.
- Izo küldött? Mi a fenét akar? – akarva, akaratlanul
ráordítottam.
- Igazság szerint nem ő küldött – majd lassú, lomha
léptekkel megindult felém…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése