1.fejezet Megint Ő

A nevem Layla Hayata. A Peremvidéken élek a bátyámmal együtt. Harmincöt éves vagyok, de mivel a Lelkek Világában másképp telik az idő csak 17-nek nézek ki. Hosszú, szőke hajam van, amit általában összefogva hordok. A szemem kék színű. Régen az volt az álmom, hogy halálisten legyek. De erről már rég letettem. Az új célom, hogy megtaláljam az elveszett ikertestvéremet, Lolát. Amikor még kicsik voltunk el kellett válnunk egymástól még az emberek világában. Viszont ha jól informáltak, akkor ő is ide került. Így muszáj megtalálnom őt!

Amit még fontos tudni rólam, hogy egy ritka betegségben szenvedek. A hibiszkusz-kór. Halálos és gyógyíthatatlan. Szép csendben öli meg az embert. De erről nem nagyon szeretek beszélni. Gondolom érthető okok miatt. Ki akarna bármit is elmondani a saját haláláról?

Kenzoval, a bátyámmal, ahogy minden Peremvidéki mi is szegénységben élünk. Kicsit távol vagyunk a többi lélektől. Csak egy közeli szomszédunk van. Egy kedves, segítőkész, öreg néni. Legalábbis ezt gondoltam róla. Míg nem egy nap kiderült, hogy ez nem igaz.

Még mielőtt belekezdenék a történetembe, hadd meséljek el egy régi sztorit:

Korán reggel volt. Szerettem ilyenkor kelni. Kenzo már rég elment. Én próbáltam valamilyen rendet teremteni a szobájában, kisebb- nagyobb sikerrel. Javában pakolgattam, amikor furcsa zajokra lettem figyelmes. A szomszéd házból jöttek. És ekkor egy halk sikítást hallottam. Eldobtam, ami a kezemben volt és átszaladtam az öreg nénihez. Őt a földön találtam meg.

- Minden rendben? Mi történt? – kérdeztem ijedten, miközben próbáltam felsegíteni.

- Menj onnan! – a hang mögülem jött. Mikor megfordultam egy halálistent láttam. A hajában fejdísz volt és fehér köpenyt viselt. Egy kapitány lehetett. De mit keres itt? Sajnos azonban nem volt több időm az elmélkedésre. Az öreg néni, aki eddig csak úgy tudott megállni, hogy tartottam, hírtelen új erőre kapott. Megfogta a karjaimat és pajzsként maga elé állított. Az egyik kezével lefogta az enyémeket, míg a másikkal egy tőrt tartott a nyakamhoz. Nem értettem, hogy egy olyan öreg nő, mint ő hogyan képes ekkora erővel tartani.

- Ha közelebb jössz, megölöm! – sziszegte a nő.

- Ahogy akarod – hangzott a halálisten válasza. Mi? Nem a saját életével játszik, hanem az enyémmel!

- Gondoltam, hogy ez nem fog működni – harsogta az öreg. És ekkor a nyakam mellől elvette a tőrt. Az immár szabad kezével a hátamra csapott. Nem erősen, de nagyon fájt. Fokozatosan gyengültem. Elszívta a lélekenergiámat.

Viszont a halálisten nem várakozott tovább. Egy kardsuhintással teret csinált kettőnk között. És itt pár perces filmszakadás volt. Ugyanis elájultam. Mikor újra felébredtem magam mellett hamut találtam. Gondolom az öreg néni maradványai. Nagy nehezen sikerült felállnom. Visszavánszorogtam a házunkhoz. Mikor kinyitottam az ajtót éppen Kenzo beszélgetett a halálistennel. A bátyám illedelmesen elköszönt. Én viszont nem tudtam megszólalni, mikor elment mellettem. Pedig ha úgy vesszük megmentette az életemet.

- Mégis mi történt? – tettem fel a kérdést, miután sikeresen elvánszorogtam a kanapéig.

- A szomszédunk nem volt olyan ártatlan, mint ahogy azt mi gondoltuk. Valami féle bűnt követett el. Utána küldtek egy halálistent. Őt láttad itt. Azért jött, hogy elmondja éppen ájultan fekszel a mellettünk lévő házban.

- Értem – több értelmes választ nem tudtam kinyögni, elnyomott az álom.

A mai napig nem tudom, hogy mit követett el a néni, vagy azt, hogy hogyan tudta elszívni az erőmet. De az sem volt teljesen világos, hogy miért egy kapitányt küldtek utána. De mindegy ez már rég történt. Azóta sikeresen felvételiztem a Halálisten Akadémiára. Igen tudom, az előbb még azt mondtam letettem erről az álomról. Kenzo viszont bekerült a 46-ot tanácsába. Hogy közelebb kerüljek hozzá úgy döntöttem halálisten leszek. És sikerült is. Legalábbis a suliba bejutottam. A felvételi előtt megtudtam, hogy Lola meghalt. És ez szinte biztos.

Éppen a Peremvidék egyik kicsi körzetében jártam, amikor többen leszólítottak, hogy hogyan lehetséges, hogy életben vagyok. A testvérem ugyan úgy nézett ki, mint én. Ez zavarta meg az embereket. Miután ezt tisztáztam elmondták, hogy Lolát baleset érte. Teljesen összezavarodtam a gyász és a fájdalom miatt. Éppen emiatt lehet, hogy a felvételi lapra a saját nevem helyett Lola Hayatát írtam. Egyszerűen nem akartam, hogy a testvérem nyomtalanul eltűnjön. A felvettek közül a legrosszabb eredménnyel, de bejutottam.

A további életemet Lolaként éltem. Az iskolában nem voltam valami jó tanuló, de próbálkoztam. A betegségem miatt elég sokat hiányoztam és le voltam maradva. Ennek ellenére nem adtam fel!

Egyik nap úgy kezdődött, mint mindegyik más. Késésben voltam. Ha nem futottam volna, tuti lekésem az első órát. De még idejében beértem. A tanár úr csendet teremtett és megkért mindenkit, hogy üljön le. Bejelentette, hogy egy látogató érkezik az akadémiára.

- Egy hétig fog titeket megfigyelni. Mindenki nyújtsa a legjobbakat. Akkor bemutatnám nektek a tizenhárom osztag 6. kapitányát, Kuchiki Byakuyát! – mikor a mondat végére ért az ajtó kinyílt és egy férfi lépett be rajta.

A hajában fejdíszt hordott…