2. fejezet A levél

Kuchiki Byakuya. Ő volt az akkor. Emlékszem még rá.

- Huh milyen helyes! – suttogták a lányok mögülem. Tipikus csajok…

Az elkövetkező egy hétben a kapitány figyelemmel kísérte a tanórákat, edzéseket, mágia tanokat, gyakorlatokat. Persze, mint mindig most is én voltam, aki mindent elbénázott. Ha harcra került a sor könnyen legyőztek, célba lövéskor még csak meg sem tudtam közelíteni a célpontot. De hát ez nem is meglepő. Én csak egy egyszerű lány vagyok a Peremvidékről.

Az utolsó nap nem mentem el az akadémiára. Rosszul éreztem magam. A betegségem miatt ez nem is csoda. Ha rám néznének, senki nem mondaná meg, hogy halálos kórba szenvedek. Sőt, én is jó érzem magam. Viszont időnként fura rohamom lesz. Felszökik a lázam, ennek ellenére nagyon fázom, vacogok, az arcom fal fehérré válik és nem ritkán vért hányok. Semmilyen erőm nem marad. Szerencsére pár nap múlva elmúlik és, mintha mi sem történt volna, folytatom az életemet. Így volt ez aznap is. Otthon feküdtem az ágyamba. Kenzo sem ment el dolgozni. Pedig én megmondtam neki, hogy menjen nyugodtan, de nem hallgatott rám.

Fél álomba voltam, amikor hallottam, hogy valaki kopogtat az ajtón. A bátyám be is engedte az illetőt. Hírtelen kicsapódott a szobám ajtaja. Csak homályosan láttam, ezért nem tudtam megmondani ki lehetett az. Majd később megkérdezem Kenzót. A váratlan vendég, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Engem meg megint elnyomott az álom…

*     *     *

(Byakuya szemszögéből)

- Szóval szeretném még egyszer megköszönni, hogy ellátogatott hozzánk – mondta immár ezredszer az akadémia igazgatója. Mintha magamtól jöttem volna… Néhány papírmunkát kell már csak elvégeznem és mehetek végre haza. Ekkor kicsapódott az ajtó és egy szemüveges fiú lépett be rajta.

- Uram elkészült a levél Lola Hayatának. Elküldjük? – kérdezte lihegve. Komolyan itt mindig mindenki siet…

- Nem jobb szeretném én személyesen átadni – válaszolt az igazgató.

- Miről van szó? – magam sem tudom miért, de valamiért elkezdett érdekelni a dolog.

- Ugyan kérem ez holmi kis apróság. Egyáltalán nem fontos, hogy tudjon róla… - mondta, miközben a szemüveges segéd kiment az ajtón.

- És ha én mégis szeretnék tudni róla? – kérdeztem gúnyosan. Miért nem tud csak egyszerűen válaszolni?

- Arról a szőke hajú lányról van szó. Lola Hayatáról. A rossz teljesítménye miatt kénytelenek vagyunk felszólítani. Ha nem javít az átlagán, kirúgjuk. Erről szeretnénk értesíteni. Tudja én mindent megpróbáltam, hogy ne így legyen, de szegény lány nagyon esetlen. Pedig próbálkozik csak egyszerűen nem sikerül neki.

- Értem – emlékszem a lányra. Tényleg elég gyatra a teljesítése. Az egy hét alatt rajta csodálkoztam a legtöbbet. Azt sem értettem, hogy egyáltalán hogyan vették fel. A testvére, ha jól tudom a tanács tagja. De ez nem jelenti azt, hogy ő halálistennek való. Neki nincs helye itt.

- Uram! Uram! Sürgős megbeszélést hívtak össze.  Önnek is mennie kell azonnal – rontott be a pápaszemes kis srác.

- Oh kár pedig személyesen akartam elvinni a levelet a lánynak. Na mindegy akkor majd megkérek valakit. Öntől akkor elbúcsúznék Kuchiki kapitány. És még egyszer szeretném megköszönni, ho… - kénytelen voltam a szavába vágni. Nem akartam még egyszer végig hallgatni ugyanazt a mondatot.

- Majd én elviszem a levelet. – nem is tudom miért ajánlottam fel. Csak nem akartam, hogy újra elismételje az igazgató hálálkodását és ez volt az első dolog, ami eszembe jutott.

- Igazán nem szükséges – látszott, hogy a férfi meglepődött, de miután látta az elszántságot az arcomon átadta a papírt és elmondta merre találom meg Lola házát. Illedelmesen elköszönt és ment az útjára. Ahogy én is.

Megérkeztem a házhoz. Kopogtam és egy kis idő elteltével ki is nyitották. De nem a lány, hanem a bátyja.

- Kuchiki kapitány! Miben segíthetek? – kérdezte meglepett arccal.

- Egy üzenetet kell átadnom a húgodnak. Merre találom? – mielőbb haza akartam menni.

- Sajnálom, de éppen egy betegség miatt ágyban van. Jobb, ha nem zavarjuk. Viszont, ha odaadja a levelet ígérem, amikor jobban lesz átadom neki.

- Személyesen szeretném átadni – jobb, ha nem a bátyjától tudja meg. Különben is annyira nem lehet beteg. Tegnap még semmi baja nem volt. Elmentem a testvére mellett be a házba. Tudom, hogy illetlenség, de mielőbb végezni akartam ezzel az egésszel. Az egyik szoba ajtaja nem volt teljesen becsukva. Benyitottam. Ott feküdt Lola az ágyán. A lélekenergiája kisebb volt, mint általában. Habár a szeme nyitva volt látszott, hogy nem nagyon lát semmit. Az arca fal fehér volt. Reszketett a hidegtől, de mégis borogatás volt a homlokán. Ezek a tünetek… Tegnap még semmi baja nem volt. A hibiszkusz- kór? Szegény lány. Ezek szerint ezért hiányzott annyit.

- Uram kérem… - állt mögém a testvére.

- Sajnálom, majd később visszajövök – és se szó se beszéd elmentem. Hazafelé az úton végig magamba morfondíroztam.

Mégis mit csinálok? Oda kellett volna adnom a levelet és kész! Most viszont már nincs mit tenni. Ezt nem hiszem el! Segíteni fogok neki…