Éppen mágia órán ülök, és rohadtul nem értek semmi. A franca
ha így folytatom biztos, hogy meg fognak buktatni… A tanár felírt valamit a
táblára, én csak annyit tehetek, hogy lemásolom. Megérteni úgy sem fogom. Talán
majd valakit megkérek, hogy magyarázza el. Na jó hiába ámítom magam úgysem fog
segíteni senki sem. Nem nagyon vagyok kedvelt az osztályban. Hiszen egy Peremvidékről
származó lány vagyok. Ráadásul nem is teljesítek jól. Így az osztálytársaim nem
barátkoznak velem. Sőt totál lúzernek tartanak. De ez nem is baj. Mármint nem
azért, mert egy antiszociális alak vagyok, hanem, mert tudom jól, hogy
hamarosan meg fogok halni. Nem akarok szomorúságot okozni senkinek. Már épp
elég, hogy nem is merek belegondolni mi lesz a bátyámmal, ha én már nem leszek.
Ha lennének barátaim biztos őket is elszomorítanám. Így maradt az, hogy
megpróbálok figyelni és értelmezni.
Az órák végeztével mindenki hazament. Kivéve engem. Lementem
az edző terembe gyakorolni. Fel akartam zárkózni legalább egy kicsit. Ha már az
anyagot nem értem legalább a fizikai testem legyen formában.
A sulinak van egy nagy terme, ahol mágiát és harcművészetet
lehet gyakorolni. Tele van céltáblákkal és bábukkal. Általában üres. Csak órán
vannak itt emberek.
Néhány kört futottam bemelegítésnek. Ez nagyon soknak számít
tekintve, hogy a szoba óriási.
Majd felvettem egy kardot és elkezdtem vele harci
mozdulatokat imitálni egy láthatatlan ellenséggel szembe. Nekem még nincs
lélekkardom. A halálistenek csak akkor kapják meg, ha levizsgáztak, és ha így
folytatom soha nem is lesz. Javában ezen gondolkodom, közben csapkodok
össze-vissza a kardommal, amikor a fa eszköz valaminek neki csapódik. Egy másik
kardnak. És a tulajdonosa nem más volt, mint…
- Kuchiki kapitány! – hírtelen csak ennyit tudtam mondani. Nem
illetlenségből nem köszöntem, csak egyszerűen meglepődtem. Mit keres itt?
Szinte már senki nincs a suliban. És legfőképp miért jött ide hozzám?
- Ha harc közben elkalandozik a figyelmed, véged. Szóval, ha
gyakorolsz akkor is arra kell koncentrálnod és nem másra! – jelentette ki
ellentmondás nem tűrő hangon.
- Rendben, de mit keres itt a kapitány? – tettem fel a
kérdést.
- Támadj rám! – mondta. Most komolyan úgy tesz, mintha nem
hallotta volna a kérdésemet? Várjunk… Mit mondott?
- T-t-tessék? – dadogtam, mint egy idióta. Most már végképp
nem értettem semmit.
- Jól hallottad! Támadj! – volt valami félelmetes a
hangjában…
- Nem támadok a kapitányra! Miért tenném? – ezt nem hiszem
el.
- Hát jó – ennyi? Komolyan ennyivel sikerült lebeszélnem?
Éppen megnyugodtam, amikor Kuchiki rám támadott a kardjával. Nem tehettem mást,
mint védekeztem. Mégis mi a franc folyik itt? Nem úgy harcolt, mint, aki
bántani akart. Több lehetősége is volt, de nem sebesített meg. Csak a kard
életlen részével ért hozzám. Akkor mégis mi a fenét akar?
- A védelmed nagyon rossz! Túl sok szabad terültet hagysz
magadon! Próbálj jobban védekezni! – mondta a kapitány, mikor végre egy percre
békén hagyott. Jó tanácsokat ad? De mégis miért? Sokáig nem gondolkozhattam,
Kuchiki megint rám támadt. Most jobban figyeltem a védelmemre. Így is számtalan
holt pontot talált, de már kevesebbet, mint az előbb.
- Még mindig nem jó! Próbáld megfigyelni az ellenfél támadásait
és kikövetkeztetni, mikor, hova fog lecsapni. Így tudni fogod, hol védekezz és,
hogy te mikor fogsz tudni lecsapni.
És ez így ment órákig. A kapitány támadt, majd egy kis
pihenőt biztosítva nekem elmondta a tanácsait, amikre a következőkben figyeltem
is.
- Mára elég ennyi! Holnap legyél itt ugyanekkor! – mondta Kuchiki
körülbelül a harmincadik kör végén.
- Mégis miért segít nekem? – kérdeztem. De nem válaszolt.
Megfordult és kiment a teremből. Ezt bunkóságnak hívják! Ha az ember kérdez
valamit illik rá válaszolni… De nem agyaltam tovább ezen. Nagyon fáradt voltam.
Hazamentem és bedőltem az ágyba. Ha másnap reggel a bátyám nem ébreszt, tuti
elkések a suliból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése