4.fejezet Kérdések

  - Layla ezt nem hiszem el. Miért van ez minden reggel így? Mindig késésben vagy… - szidott le Kenzo, miközben össze-visszarohangáltam, hogy összeszedjem a cuccaimat.

- Ha azt akarod, hogy ne késsek el, legközelebb előbb kelts fel – vágtam vissza. Már csak az iskolatáskám hiányzott, ami a szobámban volt. Így rohantam érte.

- Amúgy meg hol voltál tegnap? Sokáig nem jöttél haza, aztán se szó se beszéd lefeküdtél. Még csak nem is köszöntél – faggatott tovább a bátyám.

- Igen tudom, sajnálom, de mennem kell! Szia! Jah ma is későn jövök, ne várj vacsival! – köszöntem el.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! Layla állj meg! – de ekkor már kint voltam. Futottam a suliba. Éppen, hogy beértem. Igazából nem az időérzékemmel  van a gond, nem amiatt kések el mindig. Egyszerűen csak nem szeretek előbb jönni. Amikor a terembe még mindenki beszélget a másikkal. Én meg csak ott ülnék és reménykednék, hogy senki nem vesz észre. Így viszont nem kell bambán ülnöm, és reggel is tovább aludhatok. Két légy egy csapásra!

A tanár úr megkezdte az órát. A nap hamar eltelt. Erőléti óránk nem volt, csak tanulmányi. Ez azt jelentette, hogy egész nap ültünk a fenekünkön és jegyzeteltünk. Nem volt se harc se varázsolás se célba lövés se verseny. Ez volt a kedvenc napom. Nem tudtam magam leégetni a bénázásommal és azzal, hogy mindenki mindenben lever. Az órák után lementem az edzőterembe. Ha Kuchiki Byakuya megint ott lesz esküszöm, nem engedem el, amíg nem válaszol a kérdésemre! Ledobtam a táskámat az egyik sarokba és elkezdtem bemelegíteni.

- Ma a mágiákat fogod gyakorolni – szólalt meg mögülem egy hang. Kuchiki kapitány volt.

- Miért segít nekem a kapitány? – kérdetem, és reménykedtem benne, hogy kapok választ.

- A fő alap az eltökéltség és a koncentrálás – kezdett bele, mintha a kérdésem nem is létezett volna. – Mutasd, mit tudsz! – utasított. Nagyon is jól tudta mire vagyok képe. Megfigyelhette, amikor egy hétre meglátogatta az iskolát. És ha arra kíváncsi, hogy fejlődtem e a válaszom határozott nem lett volna. Tudjátok, elég makacs vagyok. Ahelyett, hogy megmutattam volna a béna mágiáimat, elé álltam és karba tettem a kezem. A kapitány szemébe néztem. Eddig soha nem figyeltem meg, hogy milyen szép szürke szemei vannak. Ijesztőek, mégis olyan sokat tudóak és… egyszerűen szépek.

- Miért akarod tudni, hogy miért segítek? – ez elég egy kacifántos kérdés…Ráadásul én naiv azt gondoltam egyből válaszolni fog. Mondjuk azt mondja, hogy : mert megkértek rá, vagy mert ismertem a testvéredet vagy, hogy szánalmat érzek irántad, vagy, mert feltűnt a benned lakozó tehetség számomra és szeretném előhívni azt. Na jó tudom ez utóbbi nem valószínű.

- Maga nem csodálkozna? Éli a megszokott kis nyomorult életét, amikor egyszer csak egy kapitány. És itt hatásszünetet tartanék. Szóval ismétlen egy kapitány maga elé áll és semmi magyarázat nélkül el kezdi edzeni. A kérdéseire nem válaszol. Ráadásul előtte ez a bizonyos kapitány megfigyelte a diákokat és önt végig olyan szemmel nézte, ami azt sugározta, hogy ha tehetné, kicsapná az akadémiáról. Szóval mindent összevetve maga nem tenne fel kérdéseket? És nem várna rájuk válaszokat? – kérdeztem kicsit több gúnnyal a hangomba, mint amennyivel szerettem volna. Utáltam, hogy magáznom kell. Az összes kapitánnyal így kell beszélni. Pedig Byakuya csak pár évvel lehetett nálam idősebb.

- Nem, nem tennék fel kérdéseket. Inkább örülnék. Ha olyan béna lennék, mint te és egy kapitány segítene, ahelyett, hogy faggatnám és ellentmondanék neki, megköszönném – közölte velem tárgyilagosan. A szemébe valami fény gyulladt hírtelen, amitől megijedtem így elkaptam a tekintetemet és a céltáblát kezdtem nézni.

- Köszönöm – motyogtam, mert lássuk be totálisan igaza volt. Tegnap szerintem el se köszöntem. Mondjuk az nem az én hibám volt. Csak úgy lelépett.

- Akkor térjünk vissza mutass egy pár mágia gyakorlatot – adta ki parancsoló hangnemben.

Már majdnem mondtam volna, hogy igenis, amikor rájöttem, hogy nem akarom megadni neki ezt az örömet.

Elfordultam a testemmel és tényleg szívemet, lelkemet beleadva megmutattam, amit tudok. Amikor visszafordultam láttam a kapitány arcán a tanácstalanságot. Komolyan úgy tett, mintha egy csecsemő sokkal jobb lenne nálam.

- Jó akkor kezdjük az alapokkal – sóhajtott egyet. Ez szíven ütött. Lehet, hogy béna vagyok, no de ennyire?

Byakuya megmutatott mindent, amit lehet négy órában. A beállást, a testtartás, hogy hogyan használjak varázslatot… Ez a nap sokkal jobban tetszett, mint a tegnap. Végre nem egymással harcoltunk. Sőt valamilyen beszélgetés is volt köztünk, bár lehet ennek legtöbbje annyiból állt, hogy a kapitány azt mondta:

- Nem, nem jó kezdd elölről!

Négy óra múlva nagyon elfáradtam. Byakuya elindult az ajtó felé.

- Holnap ugyanitt – vetette még oda mielőtt eltűnt volna.

Összepakoltam a cuccaimat és felkészültem az otthoni harcra. Tudtam, hogy Kenzo már nagyon ideges. Tudni akarja, hogy hol voltam és kivel. De előtte nekem kell valamit kérdeznem.

A hazafelé vezető út nyugis volt. Általában ezen a szakaszon rohanok, hogy el ne késsek, vagy, hogy minél előbb hazaérjek. De most békésen sétálgattam. A Nap már lemenőben volt. Valahol madarak csicseregtek. Minden olyan békésnek tűnt. Mikor a házunkhoz értem vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy a bátyám a konyhában fog ülni. Onnan az ajtóra látni. Amint belépek és köszönök nem lesz semmilyen válasz. Be fogok majd sétálni, leülni és vacsorázni. Holott megmondtam neki, hogy ne várjon vacsorával. De mégis csinál. Meg fogja várni még megeszem. Addig végig engem fog fürkészni. Majd miután végeztem és a mosogatóba helyezem a dolgokat megkér, hogy üljek le. És engedelmeskedni fogok neki.

Nem gondolkoztam tovább. Kinyitottam az ajtót és jó hangosan köszöntem. Semmi válasz. Egy- null ide. A konyhában ül. Kettő- null ide. Bemegyek hozzá. De nincs vacsorám. Kettő- egy.

- Ülj le kérlek – mondja tárgyilagosan. Három- egy.

- Hol a vacsorám – nyafogok. Üres hassal nem bírom ki ezt a beszélgetést.

- Azt mondtad ne várjalak vele – közben leülök vele szemben. - Merre voltál ma meg tegnap?

- A suliban. Gyakoroltam – vallom be, de azt már nem, hogy kivel.

- Kivel? – na tessék. És most hazudhatok neki. Nem akarom megmondani, hogy egy kapitánnyal. Ráadásul Kuchiki Byakuyával.

- Senkivel. Egyedül – és csak remélem, hogy nem kap rajta a hazugságon.

- Értem – feleli, majd feláll. Ez meglepően könnyen és gyorsan ment. Ha valahol sokáig maradok, általában mindent megkérdez és keresztkérdéseket is tesz fel. Ilyenkor, ha hazudok valamiről rögtön lebukok, mert ellent mondok magamnak. De most csak egyszerűen feláll és a szobája felé megy. Három- kettő. Még mielőtt becsukná maga mögött az ajtót a válla felett hátra szól.

- A vacsorád a hűtőben – majd eltűnik a szobájában. Négy- kettő. És nyertem.

De elfelejtettem megkérdezni tőle, amit akartam. Nem baj, majd holnap.