Reggel megint korán keltem. Pizsamában kisétáltam
reggelizni. Mivel Kenzo még nem kelt fel, magamnak kellett megcsinálnom. Így
maradt a laktató szendvics. Miután végeztem elmentem fürdeni, felölöztem,
összepakoltam a cuccaimat, és elindultam. Kicsi lelkiismeret furdalásom volt,
hogy nem köszöntem el a bátyámtól, de nem akartam felkelteni. Az utam első
állomása a Lelkek Városának Könyvtára volt.
Ilyenkor reggel még kevesen voltak bent. A helyiség hatalmas
volt, mindenhonnan könyvek szagát lehetett érezni. Ez előtt csak egy vagy
kétszer jártam itt. Nem amiatt, mert nem szerettem olvasni, egyszerűen csak nem
volt időm. Elég elveszettnek éreztem magam. Mindenki úgy mozgott ott, mintha a
fejében lenne, melyik könyv hol van. Én meg csak álltam az ajtóban. Egy asztalt
pillantottam meg, mögötte egy könyvtárossal. Elindultam felé. Ő talán tud segíteni
nekem.
- Jó napot! Tudna nekem segíteni? – kérdeztem illedelmesen.
A nő -, mert nő volt – felhagyott a munkájával, amivel éppen foglalatoskodott
és felém fordult. A haja és szeme csokoládébarna volt. Barátságot sugalltak.
- Persze! Miben segíthetek? – és egy mosoly villantott rám.
- Azt a részleget keresem, ahol a halálistenekről van szó –
próbáltam érthetően megfogalmazni, ami akarok, de nem nagyon sikerül…
- Mármint halálistenekről úgy általában vagy bizonyos
halálistenekről?
- Bizonyos…
- Érem akkor gyere utánam – majd felállt a székéből és
elindult egy hosszú polcok alkotta folyosón. Egyszer csak megállt és egy
folyosóra mutatott.
- Itt találod meg a legtöbb ilyen könyvet, de ha nem sikerül
meglelned, amit keresel, gyere vissza hozzám és talán, ha kicsit érthetőbben
eltudod mondani jobban fogok tudni segíteni. – egyáltalán nem bántó volt a
hangja sokkalta inkább segítőkész.
- Köszönöm szépen – majd sarkon fordult és eltűnt.
Odaléptem a polcokhoz. A könyvek ABC sorrendben voltak.
Ahogy haladtam el mellettük a betűk rám köszöntek: A majd B majd C majd D és
így tovább… Elég sok halálisten van ezért egy-egy betűhöz sok név is párosult.
Mire elértem oda, ahova akartam mér egy kisebb maratónt gyalogoltam le.
Elhaladtam a H majd az I mellett és végre elérkeztem a K-hoz. Néhány perc
elteltével megtaláltam egy könyvet, amin a keresett név szerepelt: Kuchiki
Byakuya. Tudtam jól, hogy ebben a könyvben semmi hasznos nem lesz számomra. Nem
fogják elárulni, hogy mik a gyengepontjai vagy, hogy, hogyan lehet legyőzni, de
legalább egy kicsit jobban megismerhetem. Nem messze találtam egy széket és
leültem olvasni. Eléggé belemerültem az olvasásba. Byakuya hős történeteit írta
le a könyv. Egyszer csak egy kéz kopogtatta meg a vállamat. Mikor felnéztem a
könyvtáros nővel találtam szemben magam.
- Elnézést, tudom nem rám tartozik,de ön véletlen nem az
akadémia diákja? Mert ha igen jobb lesz, ha siet, különben elkésik – miközben
kimondta az órámra tekintettem. Igaza volt. Öt perc múlva kezdődött az első
órám. Felkaptam a könyvet és visszatettem a helyére.
- Köszönöm, hogy szólt – kiáltottam még hátra és futva
elindultam az akadémiára.
Most nem sikerült beérnem.
Hiába nem lehet mindig szerencsés az ember. Büntetésből órák után ki kell
takarítanom a termet. A napon nyugis volt. Túl nyugis. Ez annak volt
köszönhető, hogy Izo és az egyik vérebe Tani Yachi nem voltak iskolában. Beszélgetés
foszlányokból sikerült kiderítenem, hogy ez ezért történt meg, mert feljebb
kerültek egy osztállyal. Komolyan annyira sajnáltam, hogy már nincsenek itt és
nem boldogítanak engem… Ibi Jiro a másik véreb egész nap magányosan
ballagott ide- oda. Vajon
én így festek mások szemében?
Órák után ott
maradtam és a tantermet fényesre kipucoltam. Miután végeztem lementem a
tornaterembe. Byakuya a lelátón ült. Úgy festett, mintha egy normális diák
lenne. Már ha eltekintünk a kapitányi mellénytől és a lélekkardtól, ami az
oldalán volt. Na és a fejdísztől.
- Késtél – a
hangja kizökkentett a gondolkodásból.
- Elnézést! – eldöntöttem, hogy nem fogok magyarázkodni.
Byakuya felállt és elindult felém. Körülbelül két másodperc alatt előttem állt.
Szóval ezt hívják villámlépésnek. Praktikus lenne megtanulni… És innen
született egy ötletem.
- A kardozást fogod ma tanulni és… - itt közbe vágtam. Soha
nem tudtam meg mit akart még mondani.
- A kapitány meg tudja tanítani nekem a villámlépést? – igen
ez volt a hírtelen jövő ötlet. Ha tudnám használni, sehonnan sem késnék el. Itt
volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem fogok többet a szavába vágni.
Ha a szemeivel ölni tudott volna, már halott lennék.
- Igen meg tudnám, de nem fogom! – a hangja ellentmondás nem
tűrő volt.
- De miért nem?
- Csak nem és kész – ezzel le is zárta a vitát.
Néhány órával később fáradtan tértem haza.
- Megjöttem – kiáltottam, de válasz nem érkezett. A bátyám
nem volt otthon. Gyakran előfordult, hogy csak nagyon későn ért véget egy-egy
gyűlés. Vacsoráztam, lezuhanyoztam és pizsbe ágyba bújtam. Az álom nagyon hamar
elnyomott.
Amikor felkeltem nem éreztem valami jól magam. De nem törődtem
ezzel. Kenzot megint nem találtam otthon. Vagy haza se jött vagy hamar elment.
Miután rendbe szedtem magam elindultam a könyvtárba. Megint a barna szemű nő
volt ott. Barátságosan rámosolyogtam és ő viszonozta ezt. Már nem kérdeztem
tőle semmit, csak egyenesen hátramentem, ahol tegnap is voltam. Időközben
elmúlt a reggeli rosszullétem. Levettem a tegnapi könyvet a polcról és ott
folytattam, ahol abbahagytam. Most már jobban figyeltem az időre. Csengő előtt
negyed órával elindultam az akadémiára.
A nap szörnyen lassan, de eltelt. Most én érkeztem előbb a
tornaterembe. Byakuya nem sokkal utánam ért oda.
- Ma megtanítja nekem a villámlépést? – muszáj volt
megkérdezni.
- Nem – egy próbát ezért megért…
Ma is a karddal foglalkoztunk, ami nem is meglepő. Egy
halálistennek profin kell bánnia a kardjával. Ez alatt a pár nap alatt nem is
tudom, hogyan de valamennyire sikerült kiismernem Byakuya támadásait. Így
könnyen kitudtam védeni, és valamikor még ellen támadásokat is tudtam indítani.
Már két órája edzettünk, amikor hírtelem rám tört a reggeli
rosszullét, csak kábé hússzor erősebben. Jól ismeretem ezt az érzést. A „rohamaim”
előtt szokott lenni. Hogy erre reggel miért nem jöttem rá? Basszus… Erős
fájdalom nyilallt a hasamba és, hogy ne hányjam ki a reggelimet a számhoz
kellett kapnom. Fél térdre ereszkedtem. Közben Byakuya előttem termet.
- Minden rendben? – de a válasz egyértelmű volt: nem nincs.
Oh miért pont most kellett rosszul lennem, és a nagyobb
kérdés: miért előtte?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése