Másnap reggel nagyon korán keltem. Ez egyáltalán nem vall
rám. Általában alig lehet felébreszteni. Nem tudtam visszaaludni, így
kikecmeregtem az ágyamból és elindultam zuhanyozni, felöltözni. Az iskolai
egyenruhát vettem fel. Utáltam. Mindenki ilyet hordott. Ezért mindenki ugyan
úgy nézett ki. Sokkal jobb lenne, ha olyan ruhába lehetne menni az akadémiára,
amibe szeretnél. Ha halálisten leszek, akkor sem lesz jobb. Ott is egyenruha
van. Csak jobban néz ki. Szóval felvettem azt a borzalmat és elkezdtem kibontani
a hajamat. A fenekemig ér, ezért sok macera van vele. Kenzo többször
felajánlotta, hogy levágja, de én soha nem engedtem neki. Szeretem, hogy ilyen
hosszú. Miután végre sikerült minden gubancot eltüntetni fogtam egy gumit és
összefogtam. Az első órám vívás lesz. Éljen. Már látom előre, ahogy mindenkinek
sikerül legyőznie. Bepakolom a dolgaimat a táskámba és kimegyek a konyhába
Éppen a reggelimet majszolgattam, amikor Kenzo megjelent a
konyhaajtóban. Még pizsama volt rajta, amin nem is kellett csodálkozni, hiszen
az óra csak nem rég ütötte el a hatot. Álmos szemekkel rám nézett, majd az
asztalra, amin a reggeli specialitásom volt látható. Szendvics. Sajnálatos
módon a főzőtudományom egyenlő a nullával. A bátyám többször próbálta már
fejleszteni, de miután egyszer majdnem leégettem a konyhát felhagyott ezzel a
kísérlettel.
- Hogy-hogy ilyen korán? – kérdezte két ásítás között.
- Egyszer az a bajod, hogy korán kelek fel, egyszer meg,
hogy későn. Dönts már el mi a jó – válaszoltam tetettet felháborodással.
- Nagyon jól ismerlek. A világért sem kelnél fel hamar. Csak
ha akarsz valamit… Szóval hadd haljam, mit szeretnél – na jó ez tényleg szíven
ütött.
- Mondjuk, reggelit akarok csinálni az én egyetlen
bátyámnak? – még mindig felháborodóság volt a hangomban.
- Segítenem kell a leckédben, vagy szívességet kérsz, vagy
mit szeretnél? – tudakolta tovább. Helyet foglalt az asztalnál és elkezdte a
reggelijét.
- Kérdezni szeretnék valamit. De egyáltalán nem fontos. Nem
ezért keltem fel előbb. Különben is hamarosan indulok.
- Indulsz? Hova? – húzta fel a szemöldökeit a bátyám.
- Hát iskolába! – én tényleg nem akartam kinevetni, de,
amikor meghallotta a válaszomat olyan vicces fejet vágott, hogy nem bírtam
megállni röhögés nélkül.
- Layla még van két órád. Futva tíz perc alatt odaérsz.
Ennyire hülyének kérlek, ne nézz.
- Egyszerűen csak nem akarok rohanni. Szép lassan be akarok
érni az akadémiára.
- Az is maximum fél óra lenne – egyre több gyanakvás volt a
hangjában. – Mit szerettél volna kérdezni? – váltott témát.
Abbahagytam a nevetést és a szemébe néztem.
- Amikor legutóbb rosszul lettem valaki bejött a szobámba
igaz?
- Igen.
- Ki volt az? – már akkor meg akartam kérdezni, csak
valahogy mindig elfelejtettem.
- A hatodik osztag kapitánya. Kuchiki Byakuya – felelte, mintha
ez tök egyértelmű lenne. Na erre nem számítottam. Miért jött és egyáltalán
miért engedte be a bátyám? Ráadásul miért bukkan fel mindenhol?
- Mit akart? – tettem fel a kérdést hangosan is. A bátyám
közben végzett a reggelijével és kávét kezdett csinálni.
- Csináljak neked is – kérdezte, miközben ujjával kávéfőzőre
bökött. Egy fejrázással jeleztem, hogy nem kérek. – Fogalmam sincs, hogy mit
akart. – tette hozzá.
- Szóval csak úgy bejött és elment anélkül, hogy egy szót is
szólna? – most már tényleg érdekelt, hogy miért jött.
- Azt mondta, hogy téged keres. Egy kicsit rám hozta a
frászt. Azt hittem csináltál valamit és egy kapitányt küldtek utánad – meglepő
mennyire nem bízik bennem... – Tudod, hogy mit akart?
- Ha tudnám nem kérdeztem volna meg tőled – a bátyám elég
türelmes ember én viszont nem. Utálom az olyan kérdéseket, amikre teljesen
világos a válasz.
- Ma is későn jössz?
- Igen – majd felálltam és bementem a szobámba. Felkaptam a
táskámat és elindultam az ajtóhoz. – Este találkozunk – köszöntem még el,
mielőtt kiléptem volna az ajtón.
A Nap fényesen és melegen sütött. Általában így van. Nagyon
ritkán fordul elő, hogy a Lelkek Világában esik az eső. A leghosszabb utat
választottam. Igaza volt a bátyámnak. Nem kellett volna ennyire korán indulnom.
Viszont így mindent meg tudtam nézni. Több éve élek már itt, mégis nagyon sok
olyan hely van, amit nem ismerek. Elég szégyenletes. Több időt kellene
foglalkoznom a város felfedezésével. De
sebaj! Most van időm.
Végig jártam a város egy részét. Egyszer sikerült is
eltévednem.
Fél órával az órák kezdete előtt már bent is voltam a
terembe. Elég kevesen voltak már ott, de mindenki kisebb csapatokba tömörült.
Jól ki lehetett venni, ki melyik klikkhez tartozik. A nagymenő izomagyúak, akik
csak a fizikai órákon jeleskedtek, az okosak, akik habár gyengék voltak,
mágiából nem lehetett megverni őket és azok, akik mind kettő részhez tartoztak.
Ez utóbbiakat én csak érthetetlennek hívom. Mindenben jók voltak, vagyis
pontellenkezőek, mint én.
A hátsó sorban foglaltam helyet és elkezdtem egy tankönyvet
olvasni.
- Nézz oda tud olvasni – szólalt meg gúnyosan előttem Horo
Izo. Az izomagyúakhoz tartozik és utál engem. Két társa, mint mindig most is a
nyomában jártak. Az egyiket Ibi Jironak, míg a másikat Tani Yachinak hívták.
Mindenhova követték Izo-t, mint két kis hűséges kutya. Izo az egyik legjobb
harcos volt az osztályban. És ezt tudta is jól magáról. Nagyképű volt
mindenkivel szemben és lenézte a nála gyengébbeket. Ennél fogva engem egyenesen
gyűlölt. Az egóját a kinézete is növelte. Magas, izmos fiú. A szőke haja mindig
akkorára vágva, hogy éppen ne lógjon az aranyszín szemébe. A lányok egyenesen
oda voltak érte. Kivéve engem. És ez is egy indok volt, amiért a célpontjai
közé kerültem.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a
beszólását és a könyvem fölé görnyedtem, hogy véletlenül se nézzek a szemébe. A
tervem bevált és elment mellettem, anélkül, hogy tovább csesztetett volna.
Fél órával később a tornateremben álltunk és elkezdődött az
első óránk. Vívás. Még mindig utálom.
- Kettesével beosztottam önöket kérem, álljanak egymás mellé
a párok – mondta a tanár úr és előhúzott egy lapot a zsebéből. A papíron nevek
voltak feltűntetve kettes csoportokban. Hangosan felolvasta őket. Mikor a
nevemhez ért hírtelen elkezdtem átkozni a napot, amiért felkeltem –Hayata Lola
és Horo Izo – hírtelen reménység fogott el, hogy ez nem is az én nevem , de hamar rá kellett jönnöm , hogy csak a bátyám hív a rendes nevemem... Miért pont vele kell párban lennem???
De nem volt mit tenni. Nem akartam nyafogni a tanárnak. Az
említett srác gúnyos mosollyal odaállt mellém. Miután az egész osztály párokba
rendeződött és vívóbotot vett a kezébe a tanár hangosan megszólalt:
- Kezdjetek el egymással harcolni. Körbe megyek és javítom a
hibákat. De segítsetek egymásnak is. Lássátok el a másikat tanácsokkal.
Kezdhetitek!
Izonak nem is kellett több, nekem esett. A támadásait
sikeresen kivédtem. Habár csak egyszer harcoltam Byakuyával, de minden tanácsa
hírtelen eszembe jutott. A védelmemre figyeltem a legtöbbet. Izo gyors volt, de
nem annyira, mint a kapitány. Meglepően könnyen védekeztem. De csak ennyi.
Támadni már nem volt időm.
- Jó Lola, de ne csak menekülj! Ellen támadásokat is
csinálj – nézte a harcunkat a tanár úr. – Izo nagyon jó – majd tovább ment.
Életében talán először dicsért meg ez az ember. Talán, ha
csak fél dicséret is volt, de jól esett. És ekkor áttört a védelmemen Izo.
Jobbról erősen sikerült rácsapnia a jobb kezemre. Áú! Ennek nyoma lesz. És
rohadtul fáj! De a páromnak ennyi nem volt elég a pillanatnyi időre, amíg a
kezemet sajnáltam, a farúddal eltalálta a jobb vesémet és hasi oldalamat.
Rohadtul fájt! Le kellett térdelnem, hogy levegőhöz jussak. Izo szemei
elégedettséget sugalltak. Szemét! Életemben nem örültem még ennyire a
csengőnek, mint most. Sikerült felállnom és kiballagtam a teremből.
A nap keservesen, de eltelt. Az órák végére a karom tiszta
lila lett. Felvettem a pulóveremet, hogy eltakarjam.
A tornaterembe érve ledobtam a cuccaimat az egyik sarokba és
leültem. A karom nagyon fájt. Legszívesebben haza mennék. Ekkor megjelent
Kuchiki Byakuya. Vajon honnan tudja, hogy mikor hány órám van? És honnan van
ennyi ideje?
- Állj fel – utasított és egy vívóbotot nyomott a kezembe.
Komolyan ez most valami vicc?
Rám támadott és én maradtam a védekezésnél. De sokkal
rosszabbul ment. Figyeltem a karomra, hogy sehogy ne tudjon hozzáérni.
- Figyeld meg az ellenfél támadásai és védekezését. Keress
gyenge és holt pontokat. Ha jó megfigyelő vagy akkor is győzhetsz, ha nem vagy
egy szinten az ellenfeleddel – közölte monoton hangon. Ebben a pillanatban
megütötte a jobb karomat a botjával. Nem olyan erősen, de fájt. Pár lépessel
hátrább léptem és a karomhoz kaptam – Például kezdetek óta véded a karodat. A
megfigyelésen van a hangsúly. – nézett mélyen a szemembe.
- Értettem – majd felvettem a földre ejtett vívóbotomat és
újra támadtam. Hogy kereshetnék gyenge pontokat egy kapitány szinten lévő
emberen???
Kín keservesen, de kibírtam az edzést. Byakuyát egyáltalán
nem érdekelte, hogy mi történt, miért fáj a kezem. És ezért hálás is voltam
neki.
- Mára hagyjuk abba! – közölte velem, majd kiment a
tornateremből.
Minél előbb haza akartam érni. Megfogtam a cuccaimat és
elindultam.
- Megjöttem – kiáltottam, mikor kinyitottam az ajtónkat.
- Isten hozott- köszönt vissza Kenzo. Gyorsan bementem a
szobámba. Nem akartam, hogy lássa a karomat. Becsuktam magam mögött az ajtómat
és elkezdtem kipakolni. Levettem a pulóveremet és megvizsgáltam a kezemet. A
könyökömtől felfelé bedagadt és lila volt. Ebben a pillanatban a bátyám rontott
be a szobámba. Kopogni luxus vagy mi?
- Layla a vacsor… Mégis mi a franc történt? – nézte a sérült
testrészemet.
- Egyik órán béna voltam és sikeresen eltaláltak – vallottam
be.
- Layla komolyan mi történt? – nézett a szemembe. Ezt nem
hiszem el végre nem hazudok erre tessék…
- Tényleg így volt! – erősködtem.
- Kezdek aggódni miattad! Korán elmész, és későn jössz! És
most ez is. Ugye nem történt semmi? – aggodalmaskodott Kenzo.
- Nem, mondom, hogy csak béna voltam.
- Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?
- Persze, hogy tudom! – vágtam rá kicsit túl korán, mint
kellett volna.
- A vacsorád az asztalon – lépett ki a szobámból.
Na hurrá! Most már a saját testvérem sem bízik meg bennem,
csak ez nem akarta elmondani…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése